A niklai emléktábla avatásra – a legközelebbi kis Berzsenyi Családi találkozásra – olvashatunk itt két Túrmezei Erzsébet verset, Szabó Lajosné jóvoltából.

NIKLAI  LÁTOGATÁS – Berzsenyi Dániel sírjánál

Niklára látogatok gondolatban –
sírodra tenni csendesen virágom,
és néhány hálás, halk köszönő szóval
könnyíteni a régi adósságon.

Hiszen az életútra indulóban
annyi kedves kísérőt adtál mellém.
– A „Fohászkodás” súlyos sorait
kisdiák módra most is elfelelném!

Tanítottál gyermekhittel keresni,
akit a bölcsek lángesze nem ér fel.
„Hervad már ligetünk, díszei hullanak!”
– Súgtad, ha szél játszott őszi levéllel.

„ Forr a világ bús tengere, ó magyar!
– hangzott szavad a viharban mellettem.
„Lélek s szabad nép tesz csudadolgokat!”
– bíztattál, ha nemzetemet féltettem.

„Ó, a szárnyas idő hirtelen elrepül!”
– hallottam hajszolva tűnő időket.
S látod, mindmáig még meg sem köszöntem
a zengőszavú, drága kísérőket.

És azt, hogy egy niklai leány szíve
dalolni kezdett a te sírod mellett…
s hogy feleletül halk imádságára,
a dallam gyermekében tovább zengett.

Ha sírodnál nem száll fel az a kérés,
sose lesz énekké örömöm, könnyem.
– Niklára látogatok gondolatban,
hogy ezt ma hálásan mind megköszönjem

Istennek! Poraid keze takarja,
Ő adott téged! Éretted is áldom,
– Niklára látogatok gondolatban…
sírodra tenni csendesen virágom.

 

NIKLAI  LEÁNY

Kis  kúriájuk ott fehéredett
a Berzsenyi-kúria mellett.
Egy szél beszélt, búgott a fákkal,
egy ősi, százados lehellet.

Három leány nőtt a kis kúrián
mintha régi rege suhanna –

Egyikük az édesanyám volt,
a csendes, szelídszavú Anna.

A falu domboldalra temetett,
s oda építve a tetőre
Berzsenyi emléke magaslott:
korhadó fejfák árva őre.

Lágyan suhogó, szürke szárnyain
kicsiny Niklát ha fölkereste,
az obeliszk alatt magában
egy barna lányt talált az este.

Szerette a borostyánzöldű sírt,
Szerette a csitító csendet.
Csodálkozó tengerszemével
távolba nézett,és merengett.

És muzsikálni kezdett a szíve.
Képzelete halk szárnyat bontott,
elhagyta a falut, a lankát,
a temetőt, a horizontot.

Suhant az érzés, szállt a gondolat:
bűvösdalú, hűtlen madárka.
Tovaröppent és messzevillant….
de dal-kalit hiába várta.

Miért? – perdült a fájó, tiszta könny.
Miért? – a bús panasz kipattant.
Álmodni kibeszélhetetlent,
és érezni kimondhatatlant?!

„Istenem!” – Barna, kékszemű leány
Imádkozott az esti csendben –
„Ha gyermekem lesz, azzal álld meg,
amivel nem áldottál engem!”

„Ha gyermekem lesz, dalolhassa ki,
mit lelke érez, szíve gondol!
És dal legyen a kacagásból,
és dal legyen a fájdalomból!”

Ott ült az emlékobeliszk alatt.
S mint esti szellő halk beszéde,
álmodó, édes virágillat,
szállt imája az Úr elébe.

Aztán ringtak a bölcsők. Hét tavasz.
Sorakozott négy kis koporsó.
Három tavaszból ért a nyár is.
Hetedik lettem, legutolsó.

A gondolatok aranymadarát
elfogja már a dalkalitka.
És boldog áhítatba ringat
az édesanyám drága titka.

Kell, hogy vakuló, ámult szemeim
mindig a megnyílt eget lássák:
Hisz minden, minden énekem
– csak egy meghallgatott imádság!