Dr. Berzsenyi-Janosits László

066_Berzsenyi-Janosits_LászlóDr. Berzsenyi-Janosits László,   növénynemesítő
(Fiume, 1903. szeptember 2. – †Pécel, 1982. április 17.)

Apja Berzsenyi-Janosits József, mérnökként a magyar tengerészeti hivatal alkalmazottja volt Fiumében. Anyja Berzsenyi Margit. Apját Fiuméből Szombathelyre, majd Komáromba helyezték, így középiskoláit Komáromban kezdte meg, s Budapesten folytatta a II. kerületi Katolikus Főgimnáziumban. Itt érettségizett, majd 1924-ben a mosonmagyaróvári Gazdasági Akadémián szerzett diplomát. Ezután a sorokmajori és a veszkényi bérgazdaságokban dolgozott, mint gazdasági gyakornok, illetve segédtiszt. Már ebben az időben próbálkozott növénynemesítéssel. 1928-ban a Grábner Emil vezette mosonmagyaróvári Országos Növénynemesítő Intézethez került. 1935-től Surányi János mellett a Növénytermesztési Kísérleti Állomáson bekapcsolódott az ott folytatott kutató-kísérleti munkába. Később visszatért dolgozni a Növénynemesítő Intézetbe Willax Ödön irányítása alá. 1931-től jelentek meg cikkei különböző szaklapokban, később füzetsorozatban ismertette a növénynemesítés eredményeit. 1940-ben Budapesten jogi doktorátust szerzett. 1941-ben a kolozsvári Növénytermesztési és Növénynemesítési Kísérleti Intézetekhez helyezték, mint kísérleti főadjunktust. 1949-ben ismét Mosonmagyaróvárra tért vissza a kísérleti intézethez. Az 1950-es évek elejétől kukoricanemesítő tevékenysége kiszélesedett, és a hibridkukorica került érdeklődésének középpontjába. Legelterjedtebb fajtahibridjét, az Óvári-5-öt mintegy 200 000 holdon termesztették. 1958-ban jelent meg legjelentősebb munkája a „Hibridkukorica”. 1959-ben átszervezték a kukoricanemesítést, amelynek következtében Keszthelyre helyezték át a dunántúli központi hibridkukorica-nemesítő telepre. Itt megszervezte a beltenyésztéses hibridkukorica nemesítését. Ennek eredményeként a Keszthelyi–22 elnevezésű, kétszeres keresztezésű silókukorica hibridje 1962-ben állami elismerést kapott, és a 70-es évek végéig az ország legjobb silókukoricájának számított. Másik jelentős eredménye a korai érésű Georgikon–250 és a Georgikon–302 hibridek, melyek nemcsak itthon, hanem 1969-ben az NDK-ban is állami elismerésben részesültek. 1966-ban megszervezte Magyarország és NDK között a kukoricanemesítési együttműködést. 1969-ben nyugdíjazták. Ezután a Gabonatermesztési Kutató Intézet tudományos tanácsadójaként tevékenykedett. Kukoricanemesítő tevékenységéért 1970-ben Állami Díjjal, 1971-ben Fleischmann emlékplakettel tüntették ki. 20 önálló, illetve társszerzős könyve és füzetformájú kiadványa jelent meg. Mintegy 70 szakcikket publikált külföldi és hazai folyóiratok lapjain. Nyugdíjas éveiben tett felsőfokú nyelvvizsgát angol és német nyelvből. Kemenesmagasiban a családi sírboltba temették el.
Főbb művei: Gazdaszámok. Magyaróvár. 1935. – Cukorrépafajtákkal végzett előkísérletek eredményei. Magyaróvár. 1940. – A gyakorlati gazda és a növénynemesítés. Kolozsvár. 1943. – A takarmánymályva és termesztése. Bp. 1944. – Útmutató a kukorica fajtaheterózis vetőmagjának előállítására. Bp. 1951. – Magyarország kukoricatermesztése. Bp. 1955. – A kukorica termesztése. Bp. 1956. – A hibridkukorica. Bp. 1958. – A szántóföldi kísérletek technikája. T.sz.: I’so István. Bp. 1961.
Irod.: MAÉ. 1987–1989. 1. köt. p. 203-205. – Gulyás. 1990–. 3. köt. 176. has. – MN. 1993–2004. 3. köt. 729. p. – RÚL. 1996–2008. 2. köt. 925. p. – Személyi forrás.
Forrás: http://www.fgyvk.hu