„A közép-európaiság honol és munkál, a Balkán pedig tombol bennem, jó és rossz értelemben egyaránt” – nyilatkozta Zsebők Csaba költő, a Berzsenyi Aranykoszorús Kötet Díj egyik tavalyi jelöltje, akinek második verseskötete, a „Végtelenjeinken hajózunk” a Könyvhétre jelenik meg a Püski Kiadónál. A jelenleg történészként és főiskolai tanszékvezetőként is dolgozó Zsebők leszögezte: „a költőnek tényleg kíméletlenül őszintének kell lenni, befelé s kifelé egyaránt”.

Rákóczi Piroska  interjúja a költővel 2017. május

­– Mindenekelőtt tolmácsolok egy kérdést, amit Facebook-oldalunk egyik követője tett föl. Miért nincsenek 1-2-3 éves korú gyerekeknek szóló szép magyar versek. Tudna ilyeneket írni?

– Nem írtam még, noha, úgy hiszem, tudnék. Ám verset csak akkor szülök, ha ihletem van. Eddig úgy alakult, hogy gyerekeknek nem, ám a gyerekeimről, Zsombiról és Borcsiról írok. Több költemény is született, amelyben főszereplők, ezek a következők: „Vezeklő vér”, „Anyám már csak ritkán járja…”, „Zsomborbála”, „Nyomot hagysz, Anyám”, „Amit átviszek majd, dimenziókapun”. Amúgy nem tudom, ír-e valaki mostanság egyszerre szép és szellemes verseket kisgyerekeknek; nem tartom kizártnak, hogy igen.

1. „Visszasüppedve kozmikus magányba” 

– Ennek a versnek a címe maga olyan, mint egy kétsoros vers első sora. A második pedig a vers maga. Nem gondolkodtál rajta, hogy adj egy másik címet és ezt a súlyos állítást csak hagyd magában a vers centrumában?

– Nem… Ösztönösen írtam meg így, s hagytam is ebben a formában. Nálam a cím ugyanolyan fontos, mint a vers többi része. Nemcsak a figyelem felkeltése miatt, hanem azért is, mert a lényeget már az elején szeretem megragadni. Ha nem is minden címadásomra igaz ez, de igencsak jellemző.

– Az első szakaszban több relációban határozod meg magad. Miért a kozmikus magányból jöttél? És a többiek, akikhez valamilyen kedves viszony fűz, nem a magányból jöttek? Ők is meghatározhatnák magukat hozzád képest.

– Nyugodtan meghatározhatják magukat. Jó is lenne. A kiskamasz fiam, ahogy látom, várhatóan meg is teszi majd, mivel megvan hozzá a tehetsége. Lassan kislányomnál sem zárom ki mindezt… Teljesen jogos felvetés egyébként: igen, eredendően rendkívül magányosak vagyunk mind. Hogy végeredményben azok leszünk-e, nem tudhatjuk bizonyosan. Emiatt rettegünk a legtöbben, ha bevalljuk, ha nem. Én bevallom magamnak, másoknak is. Ugyanakkor a tudat, hogy egymásért is élünk, és az érzés, hogy az égiek enyhítenek, enyhíthetnek elképesztő szorongásunkon, segíthet…  

– Rossz viszonyokat nem említesz, s a félelmed is inkább féltés vagy tévedek? Sokszor érzi magát úgy az ember, hogy a szeretet kiszolgáltatottá teszi. Te a szöget ezért kapod, vered magadba – vagy azért, mert a többiekért, akinek gyereke, társa vagy áldozatot is vállalnál?

– Itt szándékosan a legfontosabb kapcsolatokról írok. Persze, féltem őket is, magamat is. Meg azért is rettegek, hogy odaát miképpen leszünk együtt. A félelem, a várakozás, a vágy, a remény, a szeretet szegét nem csupán a kiszolgáltatottságom miatt verem magamba, hanem mert nekem ezek az igazán fontos érzések. Szerintem a legtöbben így vannak mindezzel, csak én le is írom a gyengeségemet, és a néha megjelenő erőmet is, bárki előtt vállalva.    

2. „Még démonaimat is kiírom magamból”

– Hogyan értsük azt, hogy démonaid? Személyesen kialakított rosszaságaid, vagy a mindenkire rossz hatással levő gonosz téged is megpróbál „bosszantani és eltántorítani a jótól”?

– A kérdésbe a választ remekül sikerült belefoglalni. Igen, ezekről írtam. Próbálok küzdeni magammal, mint mindenki. Minden egyes nap, talán nekem annyival könnyebb, s egyben nehezebb is, hogy így vagy úgy kiírom őket magamból. S ezek a sorok túlnyomórészt meg is jelennek. A költőnek tényleg kíméletlenül őszintének kell lenni, befelé s kifelé egyaránt.    

– Amelyeket nem foglalsz versbe, veszélyesebbek? A többiekben nincsenek meg? Miért gondolod, hogy az ismerhet téged igazán, aki a démonaidat is ismeri?

 – Azért veszélyesebbek, mert csak körülbelül ismerem őket, nem igazán tudom, kik, mik. Sejtéseim vannak, amibe beleborzongok. Most is… Nem is biztos, hogy mindent szeretnék tudni róluk. Nem sok „ilyenem” van, csak pár, de bőven elég. Tudom, mi van jelen biztosan, és sejtem, mi lehet talán bennem; mások belső világáról nem mernék nyilatkozni… Amúgy pedig nem örülnék neki, ha így lenne, ám – ha egyáltalán akart, akar – lehallgathat, figyelhet bárki, amit tudok, úgyis kiírom magamból, s túlnyomórészt meg is jelentetem…

3. „Amit átviszek majd a dimenzió kapun” (Lásd a verset a cikk végén!)

– Érdekes, hogy a vers végén arról beszélsz, hogy kik hittek benned. Ez a hála hangja. Jól érzem, hogy poén is. Te hiszel a dimenzió kapujában – mert volt, aki hitt benned.

– Szerencsére többen is hittek bennem, ám akit költőként mesteremnek, sőt, atyamesteremnek tekintek: Máté Imre és Bence Lajos. Imre bácsi szerintem az Ady utáni legfontosabb táltosköltőnk, egyébként pedig az 1956-os „Tiszta szívvel” egyetemi lap főszerkesztője volt. Ez az orgánum követelt elsőként valódi változásokat, még a forradalom kirobbanása előtt hetekkel, sőt a világtörténelmi jelentőségű napokban fegyverrel harcoló Máté Imre az első antikommunista tüntetés egyik főszervezőjének bizonyult, még ’56. október 6-án. Bence Lajos pedig a szlovéniai, muravidéki magyarság két lábon járó intézménye és zsenije: az irodalomtudomány doktora, művészeti folyóiratok szerkesztője, újságíró-publicista, aranyérmes borász, népi dalnok, és az egyik legkiválóbb kortárs magyar költő. Lajos nem mellékesen a szenvedélyt és a nyugalmat egyszerre hihetetlen harmóniában hordozza, és ki is írja magából.     

– Az egész vers egy leltár lenne, ha nem törné meg több helyen asszimmetria. Ez jött vagy tudatos szerkesztés volt? Olyan ez a felsorolás, mint egy film vagy egy álom: kicsit kevert, de valamiképpen a közép-európaiság látszik meg benne.

– Igen, tudatosan törtem meg, hogy ne legyen teljesen leltárszerű. Inkább számvetés az egész… Bár még több minden fontosat beleírhattam volna, de hiszek abban, hogy ami egyből kijött belőlem, az az igazán meghatározó. Valóban, a közép-európaiság honol és munkál, a Balkán pedig tombol bennem, jó és rossz értelemben egyaránt.

– Szerinted, ha angolra fordítanánk, mit mondana ez a vers egy amerikai irodalmárnak?

– Egy ottani irodalmár megszagolhatna talán abból valamit, hogy a magyar lélek meglehetősen bonyolult. Talán „felvilágosult nacionalistának” tűnhetnék neki, hiszen mély magyarságom mellett „sajátos kozmopolitizmusom” is kirajzolódni látszik. Talán erre a párosításomra felkaphatják néhányan a fejüket, ám elmondanám, hogy történészként kutattam olyan iratot, amely arról tanúskodik: az internacionalista Rákosiék egyszerre harcoltak a nacionalizmus és a kozmopolitizmus ellen… Amúgy pedig magamat népinek és urbánusnak egyszerre tartom, amiről két újabb versem is szól.  

– Talán vannak helyek, melyek ebből a versből szerkesztési okok miatt kimaradtak. Hol tűnnek azok föl más verseidben?

– A Szepesség, Dévény, Délvidék-Vajdaság, Kolozsvár, Belgium, Szentendre, Gyimes, Bács, Déva, Szófia, Dalmácia vagy a lengyel vidék feltűnik az előző kötetemben, a „Sejtjeidben élnék” címűben. Az új könyvemben, az idei Könyvhétre megjelenő „Végtelenjeinken hajózunk” címre hallgatóban pedig például hangsúlyosan szerepel a délnyugat-bulgáriai Blagoevgrad. E macedo-bolgár település mellett új verseskötetemben felbukkan a Rózsák-völgye, a prágai Károly-híd, adriai kisváros, német nagyváros, Tihany, Pécs, Nagyatád, Zala, Mátyusföld, a Rábaköz, vagy éppen 1956 és napjaink Budapestje is.

Amit átviszek majd, dimenziókapun

Ha majd jönnek értem,
mindezt már átviszem
dimenziókapun,
bárki is segítsen –

Lendva szőlőhegyét
Kalotaszeg tornyát
Zsombor tekintetét
Borcsa fuvallatát

Krakkónak főterét
Ó-Prága-mágiát
Anyám érintését
Apám aggódását

Pozsony templomait
Sopron nyárillatát
Katka mély szerelmét
Vétkek ősvonzalmát

Dédike örökét
Nagyanyám reflexét
Balatonnak hangját
Somogy őserejét

Nagyapám nagy szívét
„Aja” szenvedését
Felvidéki tájak
összmagyar végzetét

Lennon dallamait
Furcsa harmóniát
Balkáni bujaság
őrült vágtázását

Firenze szellemét
Bruges lágy finomságát
Kagylók, rákok, halak
dús, sűrű illatát

Tengermellék lelkét
Baska lét-ütemét
Rovinj lüktetését
Bale ó-életét

Plovdiv színességét
Nőket, akik voltak
Életet lehelő
újraélők sóztak

Pestnek Duna-partját
ezernyolcszázegyből
Görög-bolgár voltam,
éreztem ezt egyből

Luxembourg útjait
Moldva csángóságát
Barátokkal teli
éjszakák világát –

Máté Imre, adtál,
Ady mellett voltál
Bence Lajos, hittél
bennem, s továbbvittél