Az Ön verssorokba kódolt üzeneteit szeretné megfejteni az ember, mert érzi a szövegen, hogy vallomások.

dav

Nagyon köszönöm ezt az olvasói hozzáállást! Visszaad valamennyi reményt arra, hogy az a fajta költészet, amiben hittem és hiszek, amire föltettem az életemet, nem halt ki, nem vált megélhetési szájakrobatikává, költőcelebkedéssé, vőfélyversennyé, posztmodern különcködéssé. Pontosabban: nem sikerült még minden olvasót átszoktatni arra, ami vers címén ma divatos.

Élemedett korú vagyok, én még abban a világban nőttem fel, amikor a versírók legjava ízig-vérig alanyi költő volt, az életüket vitték versbe, s az embertársakra, az olvasókra próbáltak hatással lenni, rajtuk és az emberek együttélési kultúráján szerettek volna változtatni. Tartalom és forma összhangban volt, egyik se kerekedett a másik fölé, hanem szinte észrevétlenül egybesimult a versben. Én így nőttem fel, így választottam magamnak mestereket, így kezdtem a lírikusi pályát. Akkoriban a költők estjei teltházas rendezvények voltak. Az út lélektől lélekig járható, akár egy kisvárosi könyvtárban is.

Gyakran érzi úgy mostanában, hogy kihalófélben az a költészet, amiben hitt?

A fordulat Magyarországon és a magyar nyelvű lírában az 1970-es évek végén kezdődött, s a ’80-as évek közepén teljesedett ki. Éppen akkor, amikor pályám elején jártam. Mintha egy érbog robbant volna szét, akkor ágaztak el egymástól azok a szemléleti és értelmezésbeli különbségek, amikről az imént beszéltem.

Akkor szorult háttérbe a líra társadalomformáló ereje, lélekpendítő képessége.

Sokféleképpen lehet írni, ezzel nincs gondom. Azzal se, hogy a poéták kísérleteznek, gyakorlatoznak a hanganyaggal, mint a gőgicsélő csecsemő. Azzal se, ha szerepeket próbálgatnak magukra. Erős művek születtek az efféle szerepjátékokból is. Elég ha Weöres Sándor néhány versciklusára gondolunk.

Azzal van gondom, ha hiányzik a szakmai (poétikai és anyanyelvi) igényesség.

Azzal van, ha nem őszinték a költők. Ha az egyéniségük, életútjuk szöges ellentétben áll az életművükkel.

Azzal van, hogy ideológiai és/vagy irányzati alapon bezárul a kánon és kirugdosnak mindenkit, aki másképpen ír, mint ők.

Azzal van, ha szépnek nevezik és kötelezően szépnek neveztetik magukat (lásd: Szép Versek, Szépírók Társasága). Ez azt jelentené, hogy mindenki más rút, csak ők a szépek. Márpedig egy költő ne legyen gőgös, legyen inkább alázatos. A magyar nyelv és a magyar költő-elődök iránt mindenképpen.

Ehh, de nem zsörtölődöm tovább, megválaszolom inkább a versekhez kapcsolódó konkrét kérdéseiket!

 A „Seb” című versének mélyebb megértése érdekében a következő kérdéseket szeretném föltenni.

Aki elgáncsolta, az góglizza a nevét napra nap? Ez a két ember együvé tartozik?

Egy konkrét képet látunk az első és második versszakban. A harmadik versszak pedig egy halálfélelem strófa. A benne leírtak később is elhangzanak. Ez a vers magja vagy valami más? Ha más, akkor az mi?

A „ki dönti el” sor, mely térben való irányt szab, legközelebbi fölbukásakor kiegészül időhatározókkal. Itt az a szándék vezette, hogy a gáncsoskodókról és a gáncsoskodóknak megüzenje, hogy az idő felett ők sem urak? Talán azért írta csak le az időhatározókat, hogy rámutasson arra, hogy a halál is kezükben lehet?

Az utolsó két versszakról jól érzem, hogy annyit mond „rólam mégis megemlékeznek majd”?

1977-ben 21 éves fiú valék, lélekben szinte még kamasz. Harmadéves egyetemista Budapesten. Nagyon árvának éreztem magam a fővárosban, s az egész világon. Vidéken élő szüleimhez két-három hetente utaztam haza egy-két napra. Nem szívesen mentem, mert heves érzelmi csatákat vívtak egymással akkoriban. A párkapcsolataim rendre zátonyra futottak. Néhány barátom volt csupán, de ők mind idősebb, családos emberek. Esténként az albérleti szoba sivár hidege várt.

Erre a kallódásra, erre a magányra emlékeztem vissza a Seb című versben, amikor – évtizedekkel később – ismét úgy éreztem, hogy nincsen fogódzó, nincs biztos pont az életemben, sem hit, sem otthon.

Egy – a vers mottójában is felidézett – újsághír adta az apropót. A masztodon, ez a kihalt (kipusztított?) állat, akit már csak maradványaiból ismerhetünk.

Talán a költők is efféle jámbor masztodonok voltak, akik túlélték a lesből támadó vadászok támadásait.

A gáncsolók nem csupán gáncsoskodók. Olyan erőszakszervezetek működtek és működnek, amelyekről nem tudunk beszélni. Sejtjük, hogy léteznek, koronként különféle jelképeket használunk megnevezésükre. Ideológiákat gyártunk és pártokat szervezünk a legyőzésükre, de végül mégis mindig újra ott vannak, alattomosan, hogy arcra bukjunk előttük. Jönnek, hogy ne legyünk boldogok.

1977-ben, épp Költészet Napján, április 11-én valaki valóban segített nekem elesni a Kelenföldi Pályaudvaron. Azután a Tétényi úti kórházban varrták össze a fejsebemet. Ez a személyes élmény azonban még nem lenne érdemes arra, hogy évtizedek múltán papírra vessük.

A versben kis változtatással háromszor ismétlődik egy sor: „de ki dönti el mi jobbra mi balra”, „de ki dönti el ki jobbra ki balra”.

A jobb (hiszen nevében is benne van) a jó. A tiszta, az igaz.

A bal meg a rossz, a balga, a gonosz.

Egymás ellentétei. Isten és a Sátán. Jobboldal és baloldal.

S az emberek nem maguktól állnak ide vagy oda, hanem külső erők rángatják őket. A jobb és a bal csak nézőpont kérdése. Viszonylagossá váltak az értékek. Jó és rossz egybemosódott, összekeveredett. Akik jónak hirdetik magukat, azok is bűnösek. 1977-ben már efféle gondolataim voltak, talán ezért is csapódott betonoszlopnak a fejem.

Két évvel később, 1979-ben pedig elvesztettem valakit, aki nagyon fontos volt nekem. Minden másképp alakult volna, ha meg tudjuk tartani egymást.

Megfenyegették őt is, hogy ne maradjon velem. Nézzék, mutatok tőle egy levélrészletet!

„Mért nem vagy most itt. Annyira szeretném érezni, hogy velem vagy, és akkor nem félnék ilyen iszonyúan, nem őrülnék meg. Boldog akarok lenni és nem engedik, szeretlek és meg akarnak ölni, őrületbe akarnak kergetni, a félelem őrületébe. Minden zörejre összerezzenek, meghűl a vér bennem, ha csöng a telefon, a lépcsőházban elakad a lélegzetem.”

Hogy mi lett vele? Leéltük külön az életünket. Egy egész óceán hömpölygött és hömpölyög közöttünk. A Seb című vers végén azért vitetem magam annak a partjára.

Utolsó járat

Ezzel a verssel kicsit bajban vagyok. Van, amit nem értettem meg, de olvasta után fölmerül bennem a kérdés, hogy ha engem becsaptak, csapjak be én is másokat?

Szintén a múlt században, a 80-as évek közepén vagyunk, akkor írtam az Utolsó járat című verset. Formai játékból indult, egy éjszakai autóbuszon ülve kezdtem mondogatni, aztán elvitt a ritmus. Most, hogy újraolvasom, úgy érzem, nincs más benne, mint az illúziókkal való leszámolás, a családon belüli magány, a hagyományos értékek kiüresedésének (kiürítésének?) veszélye. Az, hogy csak utólag jövünk rá, mennyire másképp kellett volna élnünk. Az idő azonban nem fordul vissza, ki se látunk az ablakán a szakadó esőben.

A halál elől sose menekültem, sőt – alávetettségeim idején, kényszerpályákon haladva – egyenesen vágytam rá. Nem vagyok szuicid típus, hogy kezet emeljek magamra, de annyi csapás ért, hogy néha valóban azt gondolom, vége lehetne már ennek az életfogytig tartó büntetésnek. Isten azonban senki sorsáról nem dönt megrendelésre. Nyilván van még valami küldetésem ebben a téridőben.

A szürrealizmus a fogalmak összemosása. Olcsó filozófia. A versben így írom: „léha lelkek szürrealizmusa”.

Aki nem vált érvényes jegyet a buszra, az a társadalmon kívül él, elutasítja a konvenciókat. Szabadságérzetet ad, bár ez is illúzió, hiszen bármikor leszállíthatják, akinek nincs jegye. Kiszolgáltatottak vagyunk mindannyian, menetrendnek, sofőrnek, egymásnak, szokásoknak, rendszernek.

Bábuk

Szerintem nagyon jól nyúlt a régi képhez, amelyen bizonyos közéleti emberek csak bábuknak látszanak. Volt ehhez bátorsága és a vers igazolta is bátorságát. Az embernek nincs is más kérdése, oly világos a költemény, hogy miért éppen akkor írta, amikor és hogy a vers legpoénosabb része a lavórról és verslábról jutott-e előbb eszébe vagy a költemény egésze?

Örülök, ha egyértelmű. Ezt annak szántam és nem véletlenül került a Jelentések Könyve című ciklusba. A kettős mérce ellen próbáltam tiltakozni.

Volt egy nagyon nehéz időszaka az életemnek, amely ma már kevesebb, mint az egyhuszad része, mégis viselnem kell a fojtó következményeit, a kirekesztettséget, kiátkozottságot, a Berzsenyiéhez hasonlítható meg nem értettséget és magányt.

1984 és 1987 között kompromisszumot kellett kötnöm az akkori hatalom egyik erőszakszervezetével, a kislányom érdekében. Megpróbáltam kettős játékot játszani, de rájöttek. Elvették a zsebemben lapuló magnót és nagyon megvertek.

Utóbb, az újnak nevezett, de egylényegű rendszerben bűnösnek lettem kikiáltva, ez vezetett ahhoz is, hogy az irodalom kiátkozott. Istenem, mintha én működtettem volna a Kádár-kori erőszakszervezetet… egy kiszolgáltatott, megzsarolt vidéki pedagógus.

Akiket esetleg megbántottam, akiknek akaratlanul is ártottam, azoktól bocsánatot kérek. Akik viszont bocsánatkérést követelnek tőlem, azokat elkerülöm, mert úgy érzem, velük szemben igazam volt akkor is, most is.

Gyarló bábuk voltunk mindannyian. A különbség csak annyi, hogy ők nem haragszanak arra a kézre, amely mozgatta őket, én meg igen.

Neves pályatársam, akiről a vers szól, másféle utat járt be, mint én. Őt a becsvágy vezette, amikor csatlakozott a hálózathoz. Aztán jöttek a fordulatok, ő egy szekta lapjában globálisan bocsánatot kért, s azóta szépen épül a karrierje. Többkötetes iratanyaga eltűnt, senki soha nem fogja megtudni, kik ellen mit követett el. Szinte már sztár az új világban. Magabiztosan mosolyog.

Én meg itt a pálya szélére kirugdosva is folyamatosan vívódom, hogy mit tettem rosszul, mit rontottam el, s hogy megbocsátanak-e egyszer a magyar emberek, azok, akik ellen nem vétettem, anélkül, hogy kérném tőlük.

Végül tolmácsolok egy olvasói kérdést. Szűcs Bertalan kérdezi: a költészet elsődleges megjelenési formája az internet lesz?

Már az. Kócos összevisszaságban, de a hivatalos irodalmi életnél sokkal szabadabban. Ötven évvel ezelőtt a költő először leírta kézzel a versét, ahová tudta, noteszbe, papírlapra, éttermi szalvétára. Aztán hazament, legépelte, kopogtak az írógépek billentyűi a gyászfekete szalagokon. Aztán elballagott a postára, borítékot nyálazott, bélyeget ragasztott és feladta. Sokszor a reményt is, hogy a szerkesztőségekben elolvassák. Mert a szerkesztő mindig nagy úr volt, nem ereszkedett le a szerzőkhöz. Ritka az olyan csodalélek, mint Kormos István (1923-1977), akinek mindenkihez volt egy jó szava.

A költő tehát várt, várt, s talán félév, máskor egy év múlva megjelent a verse. A költő büszke volt, örült. Hát még ha kevéske pénzt is hozott a postás!

Ma már tabletbe pötyögik a verseket, laptopon írják vagy éppen diktafonba mondják. Aztán még aznap fölteszik az internetre, lájkolják, lájkoltatják (brrr, milyen szörnyű anglomán szó ez!) és követni lehet, hányan olvasták el. A vers útja az olvasóhoz rövidebb, gyorsabb és nincs kiszolgáltatva különféle bal-jobb hatalmaknak.

Ez nagy szó! Talán a vers varázsereje is visszatér előbb-utóbb!

A költők feletti hatalom egy szűkebb területre szorult vissza, ott tobzódhat. Ez az irodalmi szervezetek és a megmaradt lapok, folyóiratok, könyvkiadók játéktere. Ott még vannak szerkesztők, cenzorok, állami és privát szponzorok. Ott még vannak céhek, brancsok, magvetők és megvetők, médiumok és grémiumok. Ott még jól megmondják, hogy szerintük ki a költő és ki nem az. Hatásuk, erejük azonban rohamosan csökken. A jövő az interneten szabadon terjedő költészeté, amely fokozatosan kialakítja a maga értékrendjét és szabályait. Örülök, hogy ennek részese lehetek. Hamarosan indulnak verses portáljaim, köztük egy igazi verstanoda is. Csak győzzem erővel, egészséggel, hiszen elmúltam 60 éves.

Mi, megmaradt masztodonok, lándzsahegyekkel a bordáink között is tartsunk össze, ameddig lehet!

A költővel Rákóczi Piroska beszélgetett 2017. májusban