Idén arra vállalkoztunk, hogy olvasóink irásaiból teszünk közzé néhányat. Az elsőt most itt olvashatják. 

Guoth Suzana:  A GRÓFNŐ

A gyászruhába öltözött nép egyre csak hömpölygött a város főutcáján, egy szegény, idős asszony földi maradványait szállító halottaskocsi után. A temető felé haladva, a menethez egyre újabb és újabb csoportok csatlakoztak. Vajon eléggé nagy lesz a temető, hogy ezt a hatalmas tömeget befogadja? – hangzott el a kérdés a gyászmenet egyik másik könnyes szemű résztvevője elcsukló hangján.

Megérkeztek a nyitott sírhoz. Az egyszerű deszkákból ácsolt koporsót letették a sír mellé.

„Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében…” – kezdte el a szertartást a lelkész, és a következő alapigével folytatta a beszédét, szemmel látható meghatottsággal: „Nem a nap lesz többé napvilágod, és nem a hold fénye világít neked, hanem az Úr lesz örök világosságod, és Istened lesz ékességed”. Felzúgott a tömeg, majd síri csend támadt. A gyülekezet lélegzet-visszafojtón hallgatta a lelkész szavait. A háború befejezését követően Murántúlon még senki sem vette magának a bátorságot, hogy nyilvánosan magyar nyelven szóljon egy tömeg előtt.

– Az elhunyt végakaratát teljesítem azzal, hogy magyarul szólok most önökhöz, drága gyászoló gyülekezet, – folytatta a lelkész a beszédét. Erre nem kaptam, de nem is kértem engedélyt a hatóságoktól. Pusztán a megboldogult asszony kívánságát teljesítem. Az utolsó kívánságot tiszteletben szokták tartani és teljesíteni, függetlenül attól, hogy ez milyen büntetést von maga után. Istennek kegyelmébe ajánlom mindnyájunkat, és a saját sorsomat is.

 A dombokkal és völgyekkel ékesített murántúli tájra már leereszkedett a lágy októberi ködlepel, a mezők és a gyümölcsösök teljesítették küldetésüket, és a nemrég még bő terméstől roskadozó gyümölcsfák, terhüktől megszabadulva, ismét szálegyenesen, büszkén állva várták, hogy a rohamosan közeledő tél hófehér ruhába öltöztesse őket. Érdekes, hogy a természet soha nem merül ki, soha nem fárad el annyira, hogy ne legyen ereje mindig újra és újra újjászületni, mindig újra és újra alkalmazkodni a soron következő évszakhoz, és a tél elmúltával, madárdallal köszönteni a mesés színpompával érkező szelíd, szerelmes évszakot.

Az emberiség krónikájában megörökített történelmi események tanúi – az évszázados fák árnyékában, szerényen megbúvó, ám formás kicsi kastély is egyre álmosabban hallgatta az őszi szellő szomorkás szerenádját. Sem a falain belül, sem a falain kívül már semmi sem emlékeztetett az egykori vidám tavaszi zsongásra, a jókedvű baráti összejövetelekre, a kerti zsúrokra, az estébe nyúló lakomákra, a pezsgős vacsorákra.

Egy éles csattanás, az álmos tavaszi hajnalba belesüvített pisztolylövés, amely kioltotta a mindig bohém, de már nem egészen fiatal ügyvéd, György életét, egy csapásra felborította a grófnő megszokott életvitelét.

Amint az októberi lanyha napsütés első sugarai gyengéden megsimogatták a grófnő arcát, azonnal felkelt, mintha minden perc késlekedéssel valami fontos eseményről maradt volna le. Magára öltötte a meleg, mandula színű reggeli köntösét, amely alól kikandikált a fűzöld szaténpizsamája. Odalépett a kis kerek neobarokk szalonasztalkához, amelyen egy magas fényű ezüst tálcán ezüst cigarettatárca ékeskedett a stílusában hozzáillő öngyújtóval együtt, mellette pedig a barna márvány hamutál állt, amelyet egy, szaruból kézzel faragott madár szobrocska díszített. A grófnő az évek során megszokott kecses mozdulattal megfogta a hosszú borostyánszerű cigarettaszipkáját, a tárcából kiemelt egy karcsú cigarettát, és a szipkába helyezte. Majd az öngyújtó után nyúlt, de meggondolta magát, mégsem gyújtott rá, hanem csengetett a komornyiknak. Hamarosan ezután diszkrét kopogás hallatszott.

– Entrez, (lépjen be!) – válaszolta a grófnő. A szobába belépett egy magas, frakkba és fehér ingbe öltözött, fekete csokornyakkendős férfi. Már tudott valamennyire magyarul, sőt szlovénul is, de a grófnő csak franciául társalgott vele, hogy gyakorolja a nyelvet.

– Bonjour, madame la comtesse! Que désirez-vos? /Jó reggelt, grófnő! Mit parancsol?/ – érdeklődött kedvesen a komornyik.

A komornyikot Franciaországból hozatta a grófnő, ahol a barátai szigorú kritériumok alapján választották ki a számára vélhetően legmegfelelőbb, sokoldalúan művelt alattvalót. A grófnő személyzetét csupa magas növésű, jóképű, jóvágású szolgáló alkotta, valószínűleg azért, mert ő maga alacsony volt, és ilyen módon szerette volna kompenzálni a neki meg nem adatott magasságot. Az alattvalóihoz való viszonyára ma már szinte teljesen elképzelhetetlen távolságtartás volt a jellemző. Nem nézte le a szolgálókat, csak egyszerűen levegőnek tekintette őket, keresztülnézett rajtuk. Mindenkivel korrekt módon megbeszélte a vele szemben támasztott elvárásait, a soron következő feladatokat, de semmilyen társasági kapcsolat nem jött létre közöttük. Közvetlen kapcsolatokat csak egymással, saját köreiken belül tudtak elképzelni, mert az ő szemükben a szolgálók valami furcsa, kedves, és főleg másfajta élőlények voltak. 

– Mon café, s’il vous plait, /A kávémat kérem./ – felelte a grófnő. Hamarosan ezután a komornyik fehér glaszékesztyűben feltálalta a grófnőnek az ételliften felküldött reggelit, a kellemes illatot árasztó kávét, két kókuszreszelékes kekszet, és egy pohár frissen sajtolt gyümölcslét, majd meghajolt, és elindult az ajtó felé. Azonban mielőtt kilépett volna rajta, visszafordult, és így szólt a grófnőhöz: – Madam la Comtesse, kérem, bocsássa meg, hogy kéretlenül szólok önhöz, de úgy érzem, hogy ezen az őszön nem kíván visszaköltözni a városi házába.

– Nem is tudtam kedves Joseph, hogy ön gondolatolvasó. Mondja meg a szolgálóknak, hogy aki nem akar itt maradni, az nyugodtan menjen haza, és tavasszal majd újra munkába állhat.

– Már beszéltem mindenkivel, senki sem akar elmenni.

– Köszönje meg a hűségüket, a ragaszkodásukat, kedves Joseph, hozzon fel nekik egy üveg bort a pincéből, aztán intézkedjen, hogy legyen elég tüzelőnk a télen.

Az ősz közeledtével a cselédek, a komornyik, a szakácsnő, a konyhalányok már általában lázasan készülődtek az utazásra, számtalan bőrönd, táska, doboz, útra készen várta a nagy nap beköszöntét. A városi kis kétszintes házban kellemes meleg várta őket, nem kellett kilométereket gyalogolni tüzelőért, élelmiszerért. A déli oldalon lévő nagy ablakokon át betűzött a nap, amely kellemesen befűtötte a szobákat, alig volt szükség tüzelőre. Itt a kastélyban ellenben a folyosók télen dermesztő hideget árasztottak, az egész ittlét még a számos szolga szorgos munkálkodása ellenére is a legkevésbé sem volt komfortos. Magának a háznak a befűtése egy egész embert igényelt, egész napos munkát. Fel kellett aprítani a fát, kihamuzni, befűteni minden helyiségben, egész nap hordani a tüzelőt, megrakni a kályhákat. Az idén mégis itt maradtak. A várva várt csomagolás és a költözés elmaradt.

– Bizonyára érdekli, kedves Joseph, miért maradunk ezen a télen itt a kastélyban, fordult a grófnő a komornyikhoz. – Ennek egyszerűen az az oka, hogy félek elmenni a városi lakásba, mert ott állandóan rettegnék attól a borzalmas lövéstől, amely újra és újra felidéződne az emlékezetemben. Ez a szerencsétlen forradalmár, áh, még annál is rosszabb, ez a fellegekben járó adoniszi szépség egyetlen éjszaka leforgása alatt elkártyázta az összes földbirtokomat, de nem volt bátorsága bevallani, inkább véget vetett ifjúi életének. Pedig én ezt is megbocsátottam volna neki, ugyanúgy, mint a mindennapi léha viselkedését, mert szerettem, még az életemnél is jobban szerettem. Ő azonban elárulta a szerelmünket, és kegyetlenül magamra hagyott, – vallotta higgadtan, nagy önuralommal a grófnő, bár üvölteni tudott volna, mint Kheiron, a fájdalomtól. Nem ejtett egyetlen könnyet sem a komornyik előtt, hiszen ez méltatlan lett volna egy magyar arisztokratához. Én akartam hogy így legyen, – folytatta a grófnő, és Isten által rám mért megpróbáltatásokat emelt fővel akarom viselni. Így jár az, aki rangon alul házasodik, aki csak a szívére hallgat, és megszegi ősei évszázados hagyományát. Kedves Joseph, remélem, tud titkot tartani, folytatta a grófnő. – A városi házamat el kellett adnom, miért hallgassam el, hiszen előbb-utóbb úgyis kiderülne. Már nincsenek többé földbirtokaim, nincs jövedelmem. A hűséges szolgáimat pedig nem akartam elküldeni, inkább a házamtól váltam meg.

3.

Madame la comtesse, fáradjon kérem a kisszalonba, megérkezett a tisztelendő úr, – jelentette be a vendéget a komornyik.

Elragadóan szép volt ezen a napon a grófnő, a nőiesség csak úgy sugárzott egész lényéből. Tört fehér szatén szoknyát viselt, azonos anyagból készült blúzzal, és fekete szmoking blézert. A színek szolid harmóniáját csodálatosan kiemelte a nagyméretű rubinköves bross, és a stílusában hozzáillő fülbevaló és karkötő. A nagyvilági dáma azonban szemmel láthatóan kissé zavarba jött, amikor a lelkész kezet csókolt neki. Hellyel kínálta a vendéget, aki mosolyogva, félreérthetetlen szimpátiát sugallva, mélyen belenézett a grófnő szemébe, majd leült a hosszúkás asztal másik végébe.

A komornyik aperitiffel kínálta a grófnőt, aki egy elegáns mozdulattal először a lelkészhez irányította. A lelkész felállt, és a rá jellemző barátságos hangján megszólalt: – Kedves Karola, ilyenkor, koccintás előtt, illene valamit mondanom is, nem gondolja? – nézett kérdőn a grófnőre. A grófnő arca felragyogott. Én mindig csodáltam önt, – folytatta beszédét a pap a megszokott, szónokokra jellemző higgadt hangján. – Csodáltam a szépségét, a műveltségét, csodáltam a gyönyörű énekhangját és zongorajátékát, a nemes önzetlenségét, egyszóval úgy szerettem, ahogy van, úgy szerettem, mint a testvéremet. Ön volt életem második nagy szerelme is egyben. Ha nem ismertem volna meg a drága, korán elhunyt hitvesemet, Charlottot, akkor minden bizonnyal ön lett volna az, akivel szerettem volna leélni az életemet. De korán kellett végigmennem a halál sötét árnyékának völgyében, és innom a keserűség poharából. Isten akarta így, és ebbe bele kell nyugodnom. Már több mint két évtizede minden este ellátogatok drága felejthetetlen hitvesem sírjához, és életem végéig megtartom Isten előtt neki tett eskümet. Kedves grófnő, ha elfogadja a barátságomat, akkor mindenben számíthat rám, csak azt az egyet ne kérje, hogy megszegjem az eskümet. 

– Én is nagyra becsültem Charlottot, kedves esperes uram, az emléke szeretetben él a szívemben. De mi ketten, ön és én, az életre ítéltettünk a Gondviselő által, és bizonyára ő sem ellenezné, hogy boldogok legyünk. De váltsunk témát. Ez a nacionalizálás már évek óta teljes bizonytalanságban tart, mindenki fél, én is. Napról napra újabb államosításokat jelentenek be.

– Én is nagyon nehéz helyzetbe kerültem, kedves Karola. Államosították az egyházi földjeinket, a réteket, erdeinket. A gabonát és az egyéb élelmiszert, amit az egyházi szolgálataimért kaptam, mind lefoglalták. Nem is tudom, hogy fogom túlélni ezt a telet.

– Nyugodjék meg, kedves esperes uram, az én asztalomnál mindig akad hely az ön számára is, – próbálta megnyugtatni a grófnő a lelkészt. 

– Köszönöm, ez nemes önzetlenségre vall, kedves Karola, de sajnos nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, – sóhajtott gondterhelten a lelkész.

– Éppen a mai újságban olvastam, hogy a nagyobb lakóházakra is szemet vetett a kincstár. Még az is előfordulhat, hogy ön bérlővé válik a saját villájában. De ne fessük az ördögöt a falra…

A grófnő elsápadt, elkezdett remegni a keze. – Inkább élvezzük a finom ízeket, amit a szakácsnőm készített, – szakította félbe a vendégét.

– Mit gondol esperes uram, nem lenne célszerű eladni a villámat, és egy kisebb házba költözni? Bizonyára ez lenne a legjobb megoldás, – elmélkedett a grófnő, – azt biztosan nem államosítanák.

Ekkor a villa udvara felöl érkező motorzúgásra lettek figyelmesek. Majd erőteljes kopogás hallatszott.

– Félre az útból, ordította egy férfihang.

– Ne haragudjon grófnő, – lépett be a szalonba a komornyik, – az urak erőszakkal törték rám az ajtót.

– Mit óhajtanak uraim, – fordult feléjük a grófnő ijedten.

– A néphatalom nevében lefoglaljuk az ingatlant a benne található festményekkel, ékszerekkel és egyéb értéktárgyakkal együtt, – ordította az egyik tagbaszakadt, bajuszos férfi. – Nem vihet el innen semmit, még készpénzt sem, ordította a másik. Most pedig kötelessége segíteni a leltár összeállításában. Ha megpróbál valamit elrejteni, vagy letagadni, akkor katonai bíróság elé állítjuk, és halálra is ítélhetik.  Csak azt viheti el innen, amit éppen a testén visel, ezen kívül még egy ruhát, és egy télikabátot. Ja, majdnem elfelejtettem, két garnitúra ágyneműt, tányért és evőeszközt is. Amikor a kis bőrönd az ajtó mellett költözésre készen állt, a grófnő aláírta a leltárt, és már semmije sem volt többé, nincstelenné vált, szegényebb lett, mint a legutolsó cselédje. Bár minden tárgyiasult értékét elveszítette, a méltóságát, a tartását nem. Szólt a komornyiknak, hogy hozzon három terítéket, és vendégelje meg az urakat. Ő maga pedig odaült a zongorához, felnyitotta a tetejét, és elkezdett játszani egy dalt, egy ismert szomorú dalt, amit a tisztelendő úrral együtt énekeltek: „Darumadár útnak indul, búcsúzik a fészkétől, Messze hangzik bús panasza, délre szálló felhőkből.” Itt váratlanul elcsuklott a grófnő hangja, és abbahagyták az éneklést. – Mehetünk uraim, fordult a betolakodókhoz, és a lábuk elé dobta a kulcscsomót.

4.

 – Egy portós levelet hoztam önnek, – nyújtotta át a vaskos borítékot a tisztelendő úrnak a postás. – Két dinárt kellene fizetnie. Átveszi? – Honnan jött? – érdeklődött a lelkész. – Sajnos nagyon nehezen olvasható a feladó. A lelkész odaadta a pénzt, majd az antik borítéknyitó után nyúlt, és gondosan kinyitotta a borítékot. Azonnal felismerte Karola írását. Igen, az ő írása, kétségtelenül, de miért ilyen rendezetlen és halvány? – lepődött meg. Némely sor át volt írva a következő sorral, mintha egy gyengén látó ember írta volna. – Ennek a levélnek a kibetűzése nem lesz könnyű, – állapította meg a lelkész, és amit sikerült kibetűznie, azt lemásolta a noteszébe.

„Kedves Esperes Uram!

Úgy érzem, hogy az én földi életem órája lassacskán lejár. Már teljesen erőtlen lettem, alig tudok lábra állni. Ilyenkor az ember őszinte lesz, elmondja mindazt, amitől eddig a barátait és az ismerőseit meg akarta kímélni. Mielőtt elmegy, ettől a lelki tehertől meg akar szabadulni. 

Hosszú lesz ez a levél, mert sokat, nagyon sok mindent elhallgattam Ön előtt. Hogy miért találkoztunk mindig a kávéházban? Azért kedves Tisztelendő Úr, mert az én lakásom, az a helyiség, amit nekem kiutaltak, nem egy kényelmes szállodai szoba a kávéház fölött, ahogy Önnek mondtam, hanem egy ablak nélküli cselédszoba egy bérház földszintjén, amelyiknek az ajtaja közvetlenül az udvarra nyílik, és amelybe egy széken, egy ágyon, és egy szekrényen kívül semmi más nem fér be. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a cselédeim a leltárkészítéskor kicsempészték a villából a kis barokk szalonasztalkámat, az egyetlen tárgyat, ami a régi életemre emlékeztet, így nem kell a levelet az ölemben írnom. De a kezem teljesen átfagyott, nincs tüzelőm, amivel a kis vaskályhába be tudnék gyújtani, ezért bocsássa meg a rendetlen írásomat. Az életemnek már nincs semmi értelme, mert nem tudok segíteni a szegényeken, a kórházban fekvő betegeken. Hiába megyek a gazdagabb ismerőseimhez, kéregetni valamit a szegények számára, egyszerűen kidobnak, szóba se állnak velem többé. Azt is elhallgattam Ön előtt, hogy a kávéházban énekeltem és zongoráztam, mert szégyelltem, hogy ennyire lecsúsztam a társadalmi ranglétrán. De élni akartam. Ott kaptam vacsorát, és az ételmaradékot a pincérek mindig becsomagolták nekem. Így hajnalonként, a nagy hóban, fáradtan, a kis élelemmel a kezemben hazavánszorogtam, inkább úgy mondanám, a szegényes kis hajlékomba, ahol a nagy hideg miatt csak az ágyban tudtam lenni egész nap. Este aztán újra elindultam a kávéházba, és kezdődött minden előröl. A segély, amit az államtól kaptam, csak arra volt elég, hogy a szegény betegeknek és az éhező gyerekeknek tudtam venni valami élelmet, mert különben éhen haltak volna. Most már nem is látogatom őket többé, mert üres kézzel úgy-e nem illik menni sehova se. Azt mondtam, hogy a fekete szmokingot azért veszem fel mindig, amikor találkozunk, mert Önnek nagyon tetszett, amikor a villában vendégül láttam. Az igazság az, hogy nincs is más ünneplő ruhám, csak ez az egy, amit fel tudok venni, amikor elmegyek hazulról. Az ékszereim se valódiak már. Ezeket, a semmit nem érő vacakokat azért hordom, mert megszoktam, hogy ott vannak rajtam. Soha senki nem nyitja már rám az ajtót. Mindent elvettek tőlem, amit lehetett, kihasználtak, most pedig elhajítottak, mint egy használt mosogatórongyot. Nem felejtem el a városparancsnok megjátszott nyájasságát sem, amikor felkeresett, mert szükségük volt francia tolmácsra. Érkezett hozzájuk egy külföldi delegáció, amelyiknek a vezetője francia volt, de nem találtak se a városban, se a környéken senkit, aki tudott volna franciául, aki tudott volna viselkedni. Ígértek fűt, fát, állást, ha elvállalom a tolmácsolást. Elvállaltam. Akkor kaptam a lehetőséget a bárzenélésre, amiért hálás is vagyok. Amikor pedig én kértem tőle egy élhető lakást, úgy tett, mintha soha nem is ismertük volna egymást. Nem folytatom a panaszkodást, nem akarom Tisztelendő Urat fárasztani, és a ceruzám is már annyira elfogyott, hogy nem is lehet többé kihegyezni. Van néhány kérésem, örülnék neki, ha tudná teljesíteni. Ha majd bejön a városba, hozzon magával, kérem, egy bélyeget, papírt és ceruzát, mert egy jó ismerősöm a kórházban van, és szeretne levelet írni a hozzátartozóinak.

És most jön az én utolsó kívánságom. Szeretném, ha Tisztelendő Úr elvállalná a temetésemet, és ott elmondaná, ha ugyan lesz valaki, akinek el tudja mondani, ha lesznek olyanok, akik elkísérnek az utolsó utamra, hogy amíg tudtam, segítettem a szegényeknek, és hogy ez a segítség elmaradt, az nem az én hűtlenségem miatt volt.

A helyi lelkész ne legyen ott a temetésemen, kérem, tudassa ezt vele. Jellemtelen ember. Amikor az utolsó amerikai segélyből a kurátorok egy téli kabátot tettek a csomagomba, mert tudták, mekkora szükségem van meleg holmira, a lelkész kivette, és most a felesége hordja.

És most következik a legfontosabb kívánságom. Nem is tudom, kérhetek-e ilyen nagy áldozatot. Szeretném, ha Esperes Úr a szertartást magyar nyelven végezné, mert én lélekben mindig magyar maradtam, szerettem a hazámat, egész életemben honvágyam volt. De tudom, hogy ez súlyos kérés, súlyos következményekkel járhat, ezért Önre bízom, hogy meri-e vállalni vagy sem. És végül arra kérem, hogy amikor a koporsómat már leengedték a sírgödörbe, és be is temették földdel, és amikor már mindenki elment onnan, énekelje el nekem, egyedül csak nekem a „Daru madár útnak indul” c. dalt. 

Isten vele.

Igaz és hűséges barátja és tisztelője:

Karola”