A Szentlélek tüzes lángnyelvei leszállnak az apostolokra
A Bambergi Apokalipszis pünkösdi oldala / miniatür

Szeretnék mindenkit egy szép pünkösdi jókívánsággal köszönteni, amit Pál apostol így írt Rómába: “A reménységnek Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes az örömmel és a békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.” (Róm 15,13)

Mi történt tulajdonképpen pünkösdkor? Hogyan történt? És történik-e ehhez hasonló ma is? Erre a három kérdésre keressünk választ a felolvasott igéből.

1. Mi történt pünkösdkor?

A pünkösd a húsvét utáni 7. vasárnapon és hétfőn tartott keresztény ünnep, amelyen a kereszténység a Szentlélek kiáradását ünnepli meg.[3] A Szentlélek az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének végpontja, áradása; ez a kiáradás. A Szentlélek (görögül hagion pneuma, latinul Spiritus Sanctus), ezen a napon áradt ki Jézus tanítványaira, az apostolokra, és ezzel a napot új tartalommal töltötte meg a keresztények számára:

„ Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.“  Apostolok cselekedetei 2:1 – 2:4, (RÚF, 2014)

Jézus Krisztus tanítványai megváltoztak. Olyan mélyreható változást éltek át, amilyenre életünk során néhány alkalommal a legtöbben vágyakozunk. Amikor az ember szeretne szabadulni a maga rossz természetétől, amikor szeretne megszabadulni a múlt nyomasztó emlékeitől, vagy valamilyen szenvedélynek a rabságából, amikor szeretne alapvetően változtatni a gondolkozásán, a jellemén, a szokásain, vagy amikor szeretnénk megváltoztatni a gyermekeinket, a gondolkozásukat, a jellemüket, a szokásaikat.

Sokféle módon próbálkozunk ezzel, igen csekély eredménnyel. Ez a változás az, amit nem lehet elérni sem neveléssel, sem önfegyelemmel, sem ígéretekkel, sem fenyítéssel. Mert Jézus tanítványai pünkösd előtt tele voltak félelemmel, tanácstalansággal, bizonytalansággal. Összebújtak, bezárkóztak, és mondjuk ki: senkinek sem volt haszna abból, hogy vannak.

Pünkösd után ezek az emberek bátran a nyilvánosság elé léptek. Felelősséget éreztek másokért, valami különös szeretet ébredt a szívükben mindenki iránt, és olyan mondanivalóval léptek színre, amit rajtuk kívül senki más nem tudott elmondani, de amire mindenkinek szüksége volt, és ami mindenkin segített.

Mi történt közben?

Tudjuk az evangéliumokból, hogy feltámadása után negyven napig Jézus még együtt volt tanítványaival, és felkészítette őket a reájuk váró szolgálatra. A negyvenedik napon, miközben beszélt hozzájuk, szemük láttára felemelkedett és egy pillanat alatt eltűnt a szemük elől, egy felhő eltakarta Őt. Ők pedig ottmaradtak megrémülve, vezető és védelmező nélkül.

Mit kell most tenniük?

Mindenesetre összejöttek, imádkoztak, és nagyon féltek, mert Jézus ellenségei nekik is ellenségeik maradtak, és könnyen Jézus sorsára juthattak, bármelyik pillanatban. Összebújtak hát és vártak. Várták, hogy az az ígéret, amit nem egészen értettek, amit Jézus mondott nekik, hogyan és mikor teljesedik be. A tizedik napon, pünkösd napján, ezek az emberek egyszer csak kinyitották az ajtót, kimentek az utcára, ahol akkor rengeteg ember volt, mert Jeruzsálemben nagy vallási ünnep készülődött. Péter nagy bátran és nyíltan beszélni kezdett a sokaságnak a megfeszített és feltámadott Jézusról.

Maguk is csodálkozhattak: honnan vették ehhez a bátorságot? Miért éppen akkor tűnt el belőlük minden félelem? Hogy tudott egy írástudatlan halász olyan összeszedett beszédet mondani? Hogyan tudott olyan erővel prédikálni, hogy a hallgatók jó része, mintegy háromezer ember, komolyan vette, amit hallott? Ennek jeleként megkeresztelkedtek, hittek Jézusban. S amikor az ünnep után hazautaztak, ők is továbbmondták másoknak azt a jó hírt, amit Jézusról hallottak. Az ő beszédükre is sokan hittek, és néhány évtized alatt a Földközi tenger medencéje tele lett kicsi keresztyén közösségekkel.

Akik hittek az elhangzott jó hírnek, azok mind ugyanazon a változáson mentek át. Erkölcsileg jellemezte őket, hogy példás házas- és családi életet éltek. Becsületesen dolgoztak. Szerették egymást és az ellenségeiket is. A szegény sorsúak is elégedettek és hálásak voltak. A jómódúak szétosztották vagyonukat azoknak, akik rászorultak, és a keresztyén gyülekezetekben nem volt nélkülöző.

Mindezt mindenféle szervezés és biztatás nélkül, valami különös csendes belső indításra.

Mi okozta ezt a változást?

A Biblia azt mondja: nem mi, hanem ki. Ők maguk is utólag ismerték fel, hogy ez a Szentlélek munkája volt. Pontosan beteljesedett, amit Jézus előre ígért nekik. Amikor például azt mondta: “Erőt vesztek majd, amikor a Szentlélek eljön reátok, és tanúim lesztek az egész földön.” Vagy amikor azt ígérte tanítványainak tőlük búcsúzva: “Nem hagylak titeket árván, eljövök tihozzátok.” Hogyan, miképpen, mikor? Elküldöm a másik pártfogót, a vigasztaló Szentlelket. És az mikor lesz, hogyan vesszük észre?

Nem tudták a tanítványok, de megjegyezték az ígéreteket, hogy a Szentlélek majd megtanít titeket minden szükségesre. Elvezet a teljes igazságra. Szót ad a szátokba, amikor prédikálhattok. Nem ti lesztek, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke szól általatok. Erő lesz a szavatokban, belülről fog megváltoztatni és vezetni benneteket.

Jézus lakozna bennük? Akármilyen furcsán hangzik is materialista gondolkozásunknak, így van. Ez történt. Egyébként maga Jézus is ezt ígérte: “Amikor eljön a Szentlélek, bennetek lakik, nálatok marad, és eszetekbe juttat bizonyos dolgokat, amiket én mondtam.” Belülről formálja át és kezdi irányítani azokat, akik kapták ezt az ajándékot.

Újjáteremti azokat, akik kapták ezt az ajándékot, hiszen a Szentlélek ott volt már a világ teremtésekor is. “Isten Lelke lebegett a vizek felett.” Ott van minden ember újjáteremtésénél is. A Szentlélek: Isten – amint éppen munkálkodik, amint éppen teremt.

Úgy gondolom, hogy a Szentháromság titkát az értelmünkkel soha nem foghatjuk fel. Számomra furcsa lenne, ha megérthetnénk az Isten lényének a titkát. Mert ha Isten lénye beleférne az értelmünkbe, akkor az értelmünk lenne nagyobb, és az Isten kisebb. Csak a kisebb fér bele a nagyobba. Mivel azonban képtelenek vagyunk felfogni – olyan szépen mondja ez a magyar kifejezés: nem érjük fel ésszel – az Isten lényének a titkát, az titok marad előttünk, de a hitünkkel elfogadhatjuk azt, amit Isten önmagáról mondott. És Ő úgy jelentette ki magát, mint Atya, Fiú, Szentlélek – Szentháromság Isten. És úgy mutatkozik be sokszor, mint aki Isten felettünk teremtő, uralkodó, gondviselő Atyánk, de ugyanez az Isten Jézus személyében közelebb jött hozzánk, vállalta velünk a közösséget, a szolidaritást mindenben: Isten velünk (Immánuel). Ugyanez az Isten a Szentlélek alakjában még közelebb jön az emberbe, be egészen a szívünkbe – ezt ennél racionálisabban nem tudjuk kifejezni -, és onnan belülről kezd átalakítani, irányítani bennünket.

Ez történt pünkösdkor és ez ismétlődött meg olyan sokunk életében azóta is.

A teljes cikk / forrás: PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK, Pasarét, 2003. június 8. (pünkösdvasárnap) Cseri Kálmán