Mint arról honlapunkon többször hírt adtunk, 2016. november 11-én „Az ismeretlen klasszikus” címmel tudományos ülésszakot rendeztek a Magyar Tudományos Akadémián Berzsenyi Dániel életművéről. Az ülésszak szervezője az Egyházasberzsenyi Berzsenyi Családi Egyesület és a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kara volt. Az ülésszak egyik szervezője Fórizs Gergely volt. Mint azt szintén tudják már olvasóink, Fórizs Gergely az a magyar kutató, aki az elmúlt években legtöbbet foglalkozott Berzsenyi Dániel munkásságával. Az ülésszakot követő héten azért kerestük őt föl az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetében, hogy segítségével egy, a középiskolában megismertnél részletesebb képet tudjunk fölvázolni Berzsenyi Dánielről.

Engedjen meg nekem egy személyes kérdést! Ön miért szereti Berzsenyit?

Mert érdekes kutatási problémákat nyújt az életműve. Berzsenyi Dániel nemcsak költő volt, hanem esztéta és kritikus is, tehát prózaíróként is fontos dolgokat tett le az asztalra. Költőként már régóta nagyra értékelik, de én a prózai műveivel foglalkoztam, életművének ez a része eddig homályban volt. Én ezt egy hatalmas ellentmondásnak tartom.

10 éves munkát megérő ellentmondás-kutatás.

Először kiadtam egy monográfiát Berzsenyi elméleti munkáiról, utána pedig megjelentettem az elsősorban ódaköltőként ismert Berzsenyi levelezésének és prózai írásainak kritikai kiadását.

És végül konferenciát is szervezett.

Berzsenyi-konferenciát harminc évvel ezelőtt szerveztek utoljára. Holott ebben a 30 évben rengeteg dolog történt a Berzsenyi-filológiában. 1986-ban jelent meg Csetri Lajos alapvető könyve, a „Nem sokaság hanem lélek” című tanulmánygyűjtemény, amely megkísérelte Berzsenyit mint gondolkodót elhelyezni a korabeli filozófiai és esztétikai áramlatok viszonyrendszerében. Tehát nem a jelen korból visszanézve vizsgálta a niklai remete prózai műveit, hanem azok elsődleges kontextusára volt kíváncsi. De Csetri foglalkozott elsőként behatóan a Berzsenyi-versek ún. ősszövegével is: abból az iratcsomóból dolgozott, amelyet Kazinczy Ferenc kapott meg 1808-ban, s amelyben megőrződtek a Berzsenyi-versek eredeti, Kazinczy és mások változtatásaitól mentes változatai.

Milyen további – a nagyközönség figyelmére is érdemes – kutatások említhetők még?

Nagy érdemei vannak Bécsy Ágnesnek is ezen a téren. Két kötetét szeretném megemlíteni. Az egyikben Berzsenyi-verselemzések találhatók, („Halljuk, miket mond a lekötött kalóz”, 1998), a másik pedig egy életrajzi mű (Berzsenyi Dániel, 2001). Ez utóbbi munka fő érdeme, hogy Berzsenyit nem a kazinczyánus nézőpontból szemléli, mert az ilyen alapállású megközelítésekből Berzsenyi nem szokott jól kijönni, hanem a niklai literátor saját szempontjait kísérli meg érvényesíteni. Fontos tanulmányokat írt továbbá a témáról Vaderna Gábor, aki jelenleg a Berzsenyi-költemények kritikai sajtó alá rendezésén dolgozik.

A Berzsenyi-kép pontosabbá válásához Ön is jelentősen hozzájárult. A Berzsenyi-levelezés ugyanis azt láttatja olvasóival, hogy a költő olyan sok emberrel állt kapcsolatban, hogy nehezen nevezhető remetének.

A költő saját magáról írja Kazinczynak, hogy nevezze őt niklai remetének vagy somogyi Diogenésznek. Ez a gondolat a levelezés összefüggéseiben nyeri el a jelentőségét, azok között a mítoszok vagy elbeszélések között, amelyeket Berzsenyi önmagáról alkotott. Berzsenyi szerette a saját szerepjátékait. Egyik szerepe ez a remeteszerep volt. Kazinczynak azt játszotta el, hogy ő egy tanulatlan, de öntudatos zseni. De hogy lett volna ő műveletlen, amikor olyan verseket írt, amelyek tele vannak az antik kultúra tudásanyagával! Választott alteregójáról, Szinópéi Diogenészről az a kép terjedt el, hogy embergyűlölő hordólakó filozófus volt, de éppen Kazinczy jól ismerte (le is fordította) Christoph Martin Wieland regényét, mely ugyanezt a Diogenészt emberbarát világpolgárként ábrázolja.

Azt is látnunk kell, hogy Berzsenyi mindig is szívesen kapcsolódott bele abba a hazai diskurzusba, amit a kortársai folytattak irodalmi témákról. Másrészt ismert tény, hogy 1817-ben, miután Kölcsey dehonesztálónak érzett módon írt a munkáiról, Berzsenyi elhallgatott – legalább is, így mondja a nagy elbeszélés.

Más történt valójában?

Berzsenyei 1817 után nem egyszerűen elhallgatott, hanem ettől fogva szisztematikusan készült arra, hogy újra föl fog lépni a nyilvánosság előtt, csakhogy ehhez előbb esztétikai tanulmányokat folytatott, mert ezúttal főként esztétaként és kritikusként kívánt megnyilatkozni. És 1823-tól újra elkezd publikálni: először csak verseket, majd 1825-ben megjelenteti a Kölcseynek válaszoló Antirecenziót, s utána nyomban a versformákról szóló nagy elméleti tanulmányát. Miután pedig megalakul a Magyar Tudós Társaság (a mai Akadémia elődje), és az elsők között őt is rendes taggá választják, elárasztja az akadémikusokat elméleti munkáival. De közben olyan verseket is írt, mint a Gróf Mailáth Jánoshoz címzett óda, mely első strófáival Szerb Antal szerint „a magyar költészetnek talán a legihletettebb alkotása”.

Ön szerint, mikor lesz olyan népszerűsítő film vagy más, a mai fiatalok műveltségszerző módjaihoz alkalmazkodó mű, amiben valaki fölrajzolja az új Berzsenyi-képet?

Berzsenyiről nehéz izgalmas filmet készíteni, mert az élete külső eseményei nem elég drámaiak, ráadásul még mindig elég keveset tudunk a biográfiáról. Én magam is bizonytalan lennék, hogy mit tegyek, ha forgatókönyv-írással bíznának meg. De Berzsenyit olvasni jó. Erre kellene biztatni a fiatalokat.

Rákóczi Piroska