BERZSENYI DÁNIEL HALÁLÁNAK 184. ÉVFORDULÓJA – MEGEMLÉKEZÉS A NIKLAI TEMETŐBEN 2020. FEBRUÁR 22-ÉN

DÉNES GÁBOR BESZÉDE

Berzsenyi Dániel a legnagyobb magyar ódaköltőnk. Rá emlékezünk halálának 184. évfordulóján, a síremlékénél. Költészetének talán legfontosabb korszaka a Niklára való költözködésével kezdődik. Nevezetes elhatározás volt ez. Elsősorban gazdasági indítékai lehettek. Így tudta egyesíteni felesége birtokait saját somogyi örökrészével, amelyet előbb ki kellett váltania, s ez komoly anyagi gondokkal járt. De Niklán jól és célszerűen tudott gazdálkodni. Az átköltözéshez kapcsolódnak elégiái. Ezeknek hármas fő motívuma a szülőföldtől, szerelmétől és ifjúságától való búcsú. Ebben a niklai korszakban nemcsak elégiai költészetének remekei születtek, hanem fenséges hangú ódáinak egész sora lát napvilágot. A Kazinczyval való barátság, a megdicsőülés, majd a csalódás a nagy nyelvújító súlyos, talán igazságtalan kritikái miatt megtörték, hallgatásra, magányba fordulásra kényszerítették. Aztán hatalmas anyagi természetű csapások is érték 1811-ben. Majd a kilábalás után újabb nagy eszmék foglalkoztatják, nagy lángok hevítik. Úgy érezte, nemzete új történelmi korszak felé halad, s szerette volna, ha ezt az új korszakot a felvilágosodás fényei ragyognák be. Akadémiai tagsága 1830-ban kezdődött. Ekkor fel akart költözni Budára, a betegsége gyógyulását szolgáló budai gyógyfürdők miatt is, de ez a terve meghiúsult. Széchenyivel és Wesselényivel is találkozott pesti időzéseikor, a reformkor nagyjai szeretettel fogadták, tisztelettel vették körül. Életműve két nagy látomással végződött. Utolsó versében, Az igazi poézis dicsérete címűben egy jóslat rejtőzik a sorok mögött egy olyan világról, amelyben újjászületik a „szent poézis” és a „dicső erény”. S „A mezei szorgalom akadályairul” című művében – mely Széchenyi Hitelének hatása alatt született –, annak befejező szakaszában ismét látomásszerűen sugárzik felénk egy egyesült, boldog emberiség víziója.

Aztán úrrá lett rajta a betegség. Egyik fia, Berzsenyi Farkas így ír: „Néhai Édesatyám már előbb álmatlanságban és gyomorgörcsökben időnként sokat szenvedvén, lábain kezdődött és lépcsőnként a test felsőbb részeire szétterjedt szélütés következtében hunyt el ápoló kezeink között 8 napi súlyos szenvedései után, a közelgő kimúlástól mit sem tartva, velünk s orvosaival az utolsó percig férfiúi szilárdsággal nyugalmas lélekkel beszélgetvén…”

Az egyik unoka, Berzsenyi Mária így emlékezik: „A testben és lélekben elfáradt nagy költőnk 1836. február 24-én hosszabb betegeskedés után meghalt. Az egész falu népét mélyen megrendítette a szomorú hír. A parasztság, a zsellérek és a jobbágyok egyaránt siratták a falu remetéjét, jóságos földesurunkat, a Dani uraságot, akit élete végéig csak így neveztek, s nem csak közvetlen a falusi nép, hanem a környék népe is. Mindenki ismerte, tisztelte és szerette igazságosságáért és jóságáért. … Nagyon hideg tél volt 1836-ban, fák durrogtak szét a nagy hideg miatt. Tizenhat hűséges embere a nagy hideg dacára is bőgatyásan, puruszlisan, lobogó fehér ingesen vitte ki az örökös nyughelyére, a temetőbe, ahová sírva kísérte nem csak a miklai, hanem az egész környékbeli nép. Harminckét évi miklai munkásélete után itt tért örök nyugalomra.”

Kósa Csaba, aki a Somogy irodalmi folyóirat főszerkesztője volt, csodálatos szavakkal emlékezik a Berzsenyi obeliszk felállításának idejére „A niklai obeliszk” című remek írásában:

A mi históriánkban néha egy síremlék, egy temetői obeliszk: a haza.

Mint százötven esztendeje is, 1860. június tizennegyedikén.  Már napokkal elébb megindult a nép, Vasból, Zalából, Somogyból. Akkor még csak egyetlen gőzhajó szelte a Balaton vízét: a Kisfaludy. Ez a hajó vitte a túlsó partiakat Balatonfüredről a déli oldalra, Boglárra, hogy onnan induljanak tovább Niklára. Nemesek, iparosok, parasztok egyaránt. Ki hintón, ki utazó batáron, ki lóháton, ki lovas fogaton, a legtöbben meg gyalogosan.

Somogy megye lakossága égtájak szerint gyülekezett, három földrajzi ponton.  Pusztakovácsiban, Öreglakon és Marcaliban. Aztán felkerekedtek ők is. Ezrek lepték el az országutakat, a niklai temető nem tudta befogadni a tömeget. De énekelték, messze hangzón a Himnuszt és a Szózatot, azok is, akik kiszorultak.

Önkényuralom volt, Bach korszak – a niklai temető kis magaslatán egy égbe bökő obeliszk jelentette akkor a nemzetet.

Berzsenyi Dániel újonnan emelt síremléke. Rajta a felirat: „…a derék nem fél…” Csak ennyi. Négy sor, Berzsenyi nagy verséből:

 „A derék nem fél az idők mohától,
koporsóból kitör és eget kér!”

Úgy is építette a niklai nép, oly szeretettel, fáradságot nem sajnálva, félelmet nem ismerve, mintha az elveszett szabadságot rakta volna össze, kőkockáról kőkockára.

Berzsenyi Dánielnek volt egy belső hajdúja, akit Hársházi Jánosnak hívtak. Ennek a hajdúnak leszármazottja ama Hársházi István, aki a múlt században összegyűjtötte a helybeliek ajkán megmaradt mondákat, adomákat, történeteket. Derék, dolgos parasztember, aki gondosan feljegyezte mindazt, amit az öregek még mesélgettek. 

Tőle tudjuk, hogy az obeliszk építéséből minden falubéli család kivette a részét. Kőmívesek falazták a sírboltot, kőfaragók faragták a köveket, amelyeket aztán ökrök vontatta csörlő-csigák emeltek a magasba. A niklaik hordták hazulról, az öblös hordókba a házi túrót, mert a nagy bazaltkockákat nem habarccsal, hanem túrósenyvvel tapasztották egymásra.  Tartsanak ki örök időkre.

Az adoma szerint az emlékmű avató ünnepségén egyszerre csak megjelent egy díszmagyart viselő, körszakállas, délceg férfiú.  Oldalán kard, odalépett az obeliszkhez, és – Berzsenyi Dániel hazaszeretetéről beszélve – megzengette a hangját. A nép előbb csak pusmogott, suttogott, mígnem – mintha bomba robbant volna – kitört belőlük a Kossuth-nóta:

„Kossuth Lajos azt izente,
Elfogyott a regimentje…”

 A szónokban felismerték ugyanis a bujdosásából hazamerészkedő Kossuth Lajost. Aki – miként jött – eltűnt hirtelen. Még időben, szerencsére, mert a császár emberei már üzentek a zsandárokért…

Valahányszor eljutok a niklai temetőbe, és megállok a Berzsenyi síremléknél, reájuk is gondolok: a Hársházi Jánosokra. Akiknél a reménység mesévé szépül, a mese pedig – nemzedékről nemzedékre szállva – valósággá varázslódik.

Mert ugyan, ki más mondhatná a sírbeszédet 1860-ban, a Bach korszak kellős közepén Niklán, a Berzsenyi síremlék avatásán, mint Kossuth Lajos?

Így van ez, amikor egy temetői obeliszk jelenti a hazát.

Így van ez rendjén, a nép lelkében. 

Forrás: BDIMT