A legnagyobb magyar ódaköltő 243-ik születésnapjára 1811-ben irt versével emlékezünk.

ÉLETFILOZÓFIA
Én is örömre születtem
     Arkádia berkében,
Rózsapárnán szenderegtem
     Cypris ambrás ölében.
          Az aranyszázad istene
          Pásztorai közé kene.

Ah, de mint az aranyvilág,
     A rózsakor elrepül!
Olympusra más isten hág,
     S Dodona berke dördül.
          Elvirít a szép kikelet,
          S véle a hesperi liget.

Az enyém is elvirult már!
     Pályám vége közelít;
Hol a gigászi Örök vár,
     S chaoszában elmerít,
          Mint egy cseppet az óceán,
          Mint egy sóhajtást az orkán.

Légyen álom, légyen bíró,
     Bátran megyek elébe,
Mint egy elfáradt utazó
     A vadon enyhelyébe.
          Mert ha bíró: nem furdal vád,
          Mert ha álom: nyugalmat ád.

Ember voltam, csak gyarlóság
     Létem fényes bélyege,
Ha virtusom nem hiúság,
     Forró vérem melege,
          Ha szívem nemesebben vert:
          Önmagában méltó bért nyert.

Sírjak-e, hogy életemet
     Jól használni nem tudtam,
S legkiesebb ösvényimet
     Álmodozva folytattam?
          Ha ezt újra elkezdhetném:
          Ismét a múltat követném.

Az ifjúság örömeit
     Lelkesedve öleltem,
De szívem szebb ösztöneit
     Soha bé nem tölthettem.
          Ithakám partját elértem:
          S ah, hazámra nem ismértem!

Úgy éltem, hogy életemet
     Visszaélni ne bánnám,
Úgy éltem, hogy életemet
     Végezni ne fájlalnám;
          Megcsókolgattam rózsáit,
          Megizzadtam vaspályáit.

Láttam a mosolygó tavaszt,
     Láttam az égető nyárt,
Láttam minden időszakaszt
     S minden földi láthatárt:
          Ha örök időket élnék,
          Ezeknél többet nem érnék.

Tűnő éltem rövidségét
     Én tehát nem siratom,
S a jövendő kétes képét
     Előre nem borzadom,
Minden kornak van istene,
          Nem zúgolódom ellene,
          S kebelemben marasztom.

Körülbelül ebben az időben készült Noszlopy Tivadar szerint a mellékelt kép is, melyről igy irt:
“Bemutatom még a költőnek egy eddig ismeretlen arczképét, melyet az 1812 -1814 körül Somogyban járt Sterio nevű olasz festő festett. Az eredeti miniatűr, elefántcsontra festett kép birtokomban van, nagynénémtől, néhai Berzsenyi Lászlóné szül. Noszlopy Júliától kaptam, a ki a költő fiának volt a felesége s Niklán a költő házában lakott.”

Mint ismeretes, Berzsenyi Dániel 1776 május 7-én született Vas megyében, Egyházashetyén. Szülei, Berzsenyi Lajos és Thulmon Rozália, egyszerű életű falusi nemesek voltak. Atyja sokat tartott régi nemességére, büszkén emlegette ősi jogait, hűségesen ragaszkodott elődeinek evangélikus vallásához.

Egyetlen fia betegesnek látszott, meglehetősen későn fogta tanulásra. Berzsenyi Dániel körülbelül tizennégy éves volt, mikor hetyei birtokukról a soproni evangélikus liceumba került. Diákcsínyjeivel felülmúlta valamennyi társát, a tanuláshoz nem érzett kedvet, ezért atyja 1795-ben kivette az iskolából. A tizenkilenc éves ifjú nem sok tudományt vitt haza útravalóul, de kedves költőivel, Horatiussal, Matthissonnal, Gessnerrel szívesen foglalkozott. Nappal atyja gazdaságát gondozta, éjjel olvasmányaiba merült. 23 éves korában nőül vette Dukai Takách Zsuzsánnát, elköltözött atyjától Sömjénbe, ahol kilenc évig gazdálkodott anyai örökségén és neje részjószágán. Szabad idejét olvasgatással és versek írásával töltötte. Nem gondolt arra, hogy költeményeit kinyomtassa, mindaddig, míg Kis János (Nemesdömölk evangélikus lelkipásztora) 1803-ban föl nem fedezte költői tehetségét és három költeményét elküldte Kazinczy Ferencnek, aki elragadtatással nyilatkozott az új költőről.

Semmi sem jellemzőbb az akkori kezdetleges irodalmi viszonyokra, mint az, hogy a magasztalt ódaköltő versei csak 1813-ban jelentek meg nyomtatásban, tehát tíz évvel azután, hogy Kis János és Kazinczy Ferenc elolvasták kéziratát. Berzsenyi Dániel ekkor már a somogymegyei Niklán lakott, ahova 1808-ban költözött.

A költő ekkor mintegy 1100 hold, később a gombai birtok kiváltása után 1200 hold földnek ura lett, a gombai hegyen 40 hold szőlővel. E szép birtokhoz Berzsenyinek egy sövényfalra épült kis parasztház volt a lakása, s csak midőn ez már leszakadással fenyegette, építtetett 1812-ben egy másik házat; ez is egyszerű volt, – tömésfallal, szalmatetővel, de mégis valamivel kényelmesebb volt  a réginél. Itt is folytatta régi életmódját: gazdálkodott, olvasott, verselt, barátaival levelezett, gyermekeivel foglalatoskodott.

Noszlopy Tivadar szerint:
“nem áll… az az állítás, hogy a költő az atyjával való viszály következtében jött le Somogyba; a mi abból is kitűnik, hogy ő nem atyjával Hetyén, hanem Sömjénben lakott, a hova az atyai házból neje óhajára költözött. De meg azt igazolják a költőnek atyjával még Nikláról való levelei is, melyek mind a legnagyobb tiszteletet és szeretetet tanúsítják. Berzsenyi Lajos bár szigorú, de jószívű, szorgalmas ember s emellett igen fölvilágosodott fő s híres ügyvéd volt.” Egyszer majd kitérünk erre a levelezésre is, amit Fórizs Gergely pár évvel ezelőtt újra feldolgozott.

A fent idézett verssel azokra a nehéz idökre emlékezünk, amikor Berzsenyi Horváth Istvánnak irta a következöket (Miklán, 1811. jún.15-én kelt levelében):
“Költeménykéim dicséretét Tőled igen kedvesen vettem ’s igen nagyra becsültem. Azokat olly igazán, olly helyesen, mint Te, még senki sém dicsérte. Te éppen azon oldalról nézed az én poesisomat, a’ melly- ről én azt nézetni kívánnám. Te nem kérgét, hanem lelkét tekénted, ’s ha van valami érdeme, felfedezted.
De, édes Barátom, az én hazafiúi énekeim’ nem egyebek mint ifjúi hevem’ ömleményei, mellyeket én már most gyermekségem gyengeségei közé – ámbár nemes gyengeségei közé – számlálok.

Rómát, Athenát, Spártát álmodtam, a Magyart nagynak képzeltem mint kalpagja ’s fényesnek mint ruhája, nemzetiséget kerestem, hol tán már nemzet sincs, polgári virtusokat kívántam gerjeszteni, mellyek nékünk szükségtelenek ’s tán helyhezetünkkel egészen ellenkezők. Nékünk már most egyéb nem kell, csak fabrika, manufacture, pénz, sőt még luxus is! Ezekről pedig én odázni nem tudok, s következésképpen hallgatok.”

Mint ez a levél is, a Berzsenyi levelek hű tükrei egyre nagyobb magányának is. 1817 után következik be a költő valóban szomorú korszaka. Egyedülléte igazi társtalanság lesz.

Az évek szaladtak és versei még 2 évet vártak a megjenésükre.

Ami az 1811-es évet illeti:
– Február 20-án adta ki I. Ferenc a devalvációs pátenst, azaz március 15-től a papírpénzt, névértékének ötödére értékelte le.     Ez a rendelet Berzsenyinek a vasi jószágkiváltására összerakott pénzösszegét is elvitte.
– A cenzor hozzájárult a költemények kinyomatásához, de amikor a költő fel akarta vinni a kiadás árát Pestre, pont akkor ütött be a devalváció is, igy a terv meghiúsult.
– A jégverés ebben az évben mindenét elpusztította, a háza félig összedűlt, egyik rokona a lóvásárláson is becsapta.

Igy aztán tényleg érthetők a nagy költő gondjai és búskomorságba esése. Milyen kár. Mindössze 60 éves volt amikor meghalt, milyen sokat és szépet alkothatott volna még?!

LMO

Források: 

• Berzsenyi Dániel egy eddig ismeretlen arcképe, Vasárnapi újság, 1908. 55. évfolyam, 33-szám, 646 oldal
• Német László: Berzsenyi (1936)
• Magyar irodalomtörténet, Pintér Jenö, 5.  A magyar irodalom a XIX. sz. első harmadában, Berzsenyi Dániel élete ( BP, 1932)