Az Egyházasberzsenyi Berzsenyi Családi Egyesület által alapított Berzsenyi Aranykoszorús Kötet 2018 Díj átadását november 24-én tartották az Írók Boltjában, Budapesten. Az elismerést Döbrentei Kornél nyerte, különdijat Rakovszky Zsuzsa kapott.

A rendezvénynek több ceglédi vonatkozása is volt. A díjazottakat Vágó Sándor a Ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium tanára méltatta. A díjakat Borlayné Bánsági Andrea adta át, aki a ceglédi gimnázium tanárának, Oppel Jenőnek az unokája. A Berzsenyi leszármazott jeles tanárról a középiskolában tantermet is elneveztek. Ezért kérték fel az intézmény magyar tanárát, hogy legyen a díjátadás laudációját megíró és elmondó személ, aki a nemes feladatának immár másodízben tett eleget.

A népes zsűri több könyvkiadótól bekéri az adott esztendő legkelendőbb verseskönyveinek címét s szerzőjének nevét. Majd eldöntik, ki kaphatja a család által alalpított elismerést. Idén hét kiadó tizennégy könyve került a bírálóbizottság elé. Közöttük volt Nyirán Ferenc ceglédi költő Kentaur című kötete.

Íme, Vágó Sándor méltatásainak teljes terjedelmű szövege.

„Az Egyházasberzsenyi Berzsenyi Családi Egyesület döntése szerint idén a Berzsenyi Aranykoszorús Kötet címet Döbrentei Kornél nyerte el A harapófogó öblében című gyűjteményes kötetével.

Döbrentei Kornél neve megkerülhetetlen. Megkerülhetetlen, ha közösségben élünk vagy gondolkozunk. Megkerülhetetlen, ha felelősséget vállalunk másokért. Megkerülhetetlen, ha jelent még nekünk valamit a haza fogalma. Költészete mégsem közösségi költészet annak hagyományos értelmezése szerint. Nem modern Türtaiosz ő, hanem igazi lírikus, de olyan lírikus, akinek érzékenysége túlterjed önmagán. Ha verseit olvassuk, ráébredünk, hogy a beolvadás nem jár együtt önmagunk feladásával. Sőt a teljesség felé visz. Döbrentei Kornél érzi nemzetét, annak lelkületét és természetét. Nem szégyelli a múltat, annak tényeit és történelmi eseményeit. Érzi azt, hogy mi hagyott sebet, mi volt az, ami fölemelt minket és mi az, ami nagyon sokáig fog még fájni; és mindez meg is jelenik művészetében, amelyben ott vannak az üldözöttek és tiltottak, mint például Tormay Cécile, ott vannak az ártatlanul lelki kínokat szenvedők, mint Berzsenyi Dániel, ott vannak az őrületbe kergetett nagyok mint Széchenyi, ott vannak azok a kortársak, akiknek szívét irigyelték, mint Pilinszky János, Nagy László és Nagy Gáspár, és ott vannak az ártatlanul meggyilkoltak is, mint Tóth Ilonka, de ott vannak a példaértékű nagy küzdők is mint Balassi, Petőfi, Hemingway és Csoóri, és a pesti srácok, de ott van a Vigasztaló is, az Egyetlen, aki maga az Út, Igazság és Élet.

A témát tekintve tehát nem modern Döbrentei Kornél huszadik-huszonegyedik századi költészete; expresszív stílusát tekintve azonban az. De mi is az a modern? Lehet egy korszak elnevezése a 19. század második felétől indulva és egészen a máig terjedve, de jelenthet egész egyszerűen divatkövetést is. Döbrentei Kornél nem áldozza fel a divat modern, és reklámokkal díszített oltárán az örök értékeket. Azok megjelennek költészetében. Ehhez pedig a modern világban bátorság kell. Az igazi költő pedig bátor és érzékeny. Olyan, mint Döbrentei Kornél. Egy igaz ember pedig túllép saját határain, a másik embert, saját nemzetét is látja. Épp úgy, mint a most díjat nyert A harapófogó öblében gyűjteményes kötet szerzője.

Ha őt olvassuk, biztonságban érezzük magunkat, egy egész kultúra vigyáz ránk, saját kultúránk. Olvasása közben egyértelművé válik, hogy nem a „most-generáció” dönti el, hogy mi a magyar, de nem is én vagy Döbrentei Kornél. A költő, mint különösen érzékeny lény, lehívhatja a magasból, azaz az évszázadok alatt felhalmozódott közös sorsból; tragédiák és dicső napok együttes megéléséből lepárolódott és szellemi létezővé vált tudat- és lelki tartamot.

Ebben az egész életművet átfogó kötetben pedig itt vannak ezek a tudat- és lelki tartamok. E kötet első versei 1967-ből származnak, az utolsók 2018-asok. Ötven év alatt annyi minden megváltozik; nemcsak a minket körülölelő világ, hanem a lírai én is alakul. Logikus, hogy a huszadik század hatvanas éveinek versei egészen mások, mint a huszonegyedik század elejének költeményei. Igen, eltérőek a költemények a kötet elején és a végén. Mások stílusukban és formájukban is. Más az ütem és eltérő a rím, ha van, de eltérően hiányzik, ha nincs. Más a gondolat ritmusa, eltérő az üzenet. Én pedig mégsem látom a különbséget.

Velem lenne a gond, hogy én nem így nézem a költeményeket? Nekem semmit nem mond a rím és ritmus, nekem csak divat a külcsín és a forma. De még a gondolat is csak aktualitásában érdekel. A lényeg egészen más.

Más egy adott költemény lényege, mint minden, amit elemezve rá tudunk aggatni. Tárgyias vagy végtelenül elvont, narratív és hiperrealista vagy posztmodern és szürreális? Jó, ha tisztában vagyunk ezekkel a fogalmakkal, és meglátjuk az adott stílusirányzatot egy versen, de ettől teljesen eltérő egy költő művészetének lényege. A költemény lényegét én leginkább a szellemi és lelki hidak építésében látom. Egy vers híd lélektől lélekig, szellemtől szellemig. A szellemi produktum pedig bizonyos időkben, például a reneszánsz neoplatonisták szerint, a lélek szüleménye. Test és lélek szövetsége hozza létre a szellemi javakat, és életünk igazi értelme csak és kizárólag az lehet, hogy ilyen javakat hozzunk létre. És ha egyetlen költemény képes hidat építeni az emberi lelkek között, akkor egy egész életmű lényege mi más is lehet, mint a hidak cölöpjeinek megerősítése, azok épen tartása és gondozása, azaz a szellem valósággá vált produktumának megőrzése.

Szóval – a lényeget tekintve – nem látom a különbséget a korai Döbrentei-versek és az aktuális, 2018-as költemények között. A hídépítés aktusa itt is, ott is megtalálható. Igazán a szellem terméke mindahány vers, ráadásul igazán férfiasak és bátrak a költemények, ugyanakkor érzékenyek és mívesek is. Szólnak valamiről és üzennek valakiknek. A kötet első költeményeit még csak szüleim generációja olvashatta, a 21. század eleji verseket már gyermekeim is olvassák. Szólnak hozzájuk. Üzennek és nem önkifejeznek. Hogy ez az alkotó életében soha nem volt divatos? Talán ma sem az? Az egy igazi művésznek mindegy. Inkább nekünk kellene elgondolkodnunk azon, hogy miért nem lehet aktuális és divatos magyar költőnek lenni oly régóta hazánkban. Persze, ha valaki csak költő, ne adj’ Isten alanyi költő vagy valamilyen „izmushoz” tartozó alkotó, akkor arra rögtön felnéznek, annak presztízse van, teljesen mindegy, hogy nyomorog vagy meggazdagodott művészetéből. De, ha valaki magyar költő, fel lehet ismerni azt a nemzeti hagyományt, amelybe kapcsolódik, üzenetét tudatosan fogalmazza, akkor máris támadásoknak van kitéve. Annak a költőnek, aki vállalja a sorsközösséget nemzetével, nehezebb a sorsa, mint annak, aki ódzkodik ettől. Annak keményebbnek, szilárdabbnak kell lenni, kortársainál. Az ő szívdobogását nem lehet betiltani.

Ezért is érezni Döbrentei Kornél költeményeinek szellemi magjában a sziklaszilárd állandóságot. Igen, a lényeg ugyanaz már több mint ötven éve: Haza a magasban. …Dörmögj testvér, egy sor Döbrenteit…

Ha tényleg igaz az, hogy a költő „különösen érzékeny lény”, akkor minden költőnek olyannak kellene lennie, mint Döbrentei Kornél. Több mint ötven éven keresztül – Gondoltad-é, Döbrentei Kornél … így iramlik az élet –

szóval több mint ötven éven keresztül érzékenyen és férfiasan kitartani a szellem magaslatában, modern és lázadó attitűddel lázadni a közhelyes modernitás ellen és mindeközben gondozni a magyarság lelki hídjait.

Rakovszky Zsuzsa Történések című kötetének méltatása

Az Egyházasberzsenyi Berzsenyi Családi Egyesület idén Rakovszky Zsuzsát Történések című kötetéért különdíjjal ismerte el. Utoljára, több mint két éve, 2016 júniusában volt lehetőségem arra, hogy az akkori fődíjas költőnőt Fortepan című kötetéért méltassam.
Az a kötet a változás velejárójával, a végleges elmúlással szembesített minket. Belátó, elfogadó volt a lírai én attitűdje, és nekünk, befogadóknak is szembesülnünk kellett a kötet olvasása során a megváltoztathatatlannal. Ez a megváltoztathatatlan azonban már abban a kötetben sem cél nélküliséget és végletes veszteséget jelentett, hanem csupán földi végességet.

A tárgyias indítás és narratív részek, költemények után a Történések című kötet is egyre líraibb lesz, és emellett ebben a kötetben erőteljesen jelentkezik a nőiség is. Rakovszky Zsuzsa karakteres stílusa most valamilyen elképesztő ősiségből származó és máig megmaradt, elnyomhatatlan, szinte „ősanyai” jellemvonással bővült. Igen, ő törzsünk legbölcsebb asszonya, az évezredes „elefántcsorda” vezetője, a nemzetség művészi képességgel megáldott táltosnője, aki mindenre megtaníthat minket, ha figyelünk rá.

Nem didaktikus kötete cseppet sem, ám a lelki tartalmak és a narratív líra ellentéte magas szintű feszültséget eredményez. Ez adja az új kötet művészi erejét. Az elbeszélő költemény-szerű álca pedig, mely igazi lírát leplez, újra a titokzatos nőiségre vall. Rejtőzködik a lírai én – szemérmesen mint egy igazi nő. Ugyanis nem a mammonita Klondike, nem az anarchista-kommunista lázadás és hatalomátvétel, nem a diktatúra, az ellenségeskedés, a háború az igazi témája az elbeszélő jellegű költeményeknek, hanem a keresés. Hol rontottuk el? Miért rontjuk el mindig? Tényleg mindig el fogjuk rontani? Szenvedésre született az ember? Mit tehet a költő, ha tudja, hogy úgyis mindig elrontjuk?
A válaszok itt vannak e kötetben. Rakovszky Zsuzsa válaszol és varázsol. A válasz IGEN. Mi emberek igenis mindig el fogjuk rontani, boldogtalanná tesszük egymást és magunkat. Tönkreteszünk és elpusztítunk életeket. A varázslat pedig a művész sajátja. Becsempészi a részvétet, az irgalom érzését és az elfogadás bölcsességét lelkünkbe azáltal, hogy olvassuk műveit. Megteszi azt, amit a „törzs varázslójának” meg kell tennie. Felelősséget vállal ebben a posztmodernnek nevezett világban is. Figyelmezteti a modern őserdőben tévelygőket, a közösségi oldalak varázsfőzeteit kortyoló öntudatlanokat.

Mi pedig mondjunk köszönetet 2018- as kötetéért! Zárjuk ki a képernyőkön át támadó új és idegen varázslókat életünkből – amennyire lehet! Keressük azt a pontot, amikor még ép volt minden! Talán azzal is tisztában kell lennünk, hogy nem fogjuk megtalálni ezt a pontot. De, ha hallgatunk táltos-asszonyunkra, akkor majd nem látjuk értelmetlennek a keresést. Gratulálok Rakovszky Zsuzsának idei kötetéért!”

Kőhalmi Dezső
Fotó: Volter Etelka

Forrás és tovàbbi képek: A KÖD jelenti