Berzsenyi Dániel (1776–1836)

“Íme, lassanként lefoly a virágkor…
Elrepül tőlünk, soha vissza nem tér!
Sem Galenusnak tudományi titka,
Sem kegyességünk ezer ádozatja
Vissza nem adja.”

Káldi Pálhoz írt versében (1804 körül) az ifjúság, a „virágkor” múlandóságát siratja

Életéről és munkásságáról már sokat tudtunk, de halála körülményeiről “nem illik” beszélni, pedig az előzmények sokban befolyásolták 60 éves korában bekövetkezett halálát.

1817 tavaszán gróf Festetich György helikoni vendéglátásán nagy ünneplésben volt még része, de nem sokkal később megjelent Kölcsey Ferenc kritikája is. 

Irigy támadást látott a bírálatban, meggyalázottnak hitte egész költői munkásságát,  amiröl utóbb két költeménye is szól. („Barátimhoz”, „Honnát van…”).  A valódi fordulat a költő beteg állapotában a fenti Kölcsey-kritika után következett be, amit Berzsenyi így jellemez 1820-ban:
„Igen is tisztelt Férjfiú, én még élni kezdek ugyan újra, de lelkem régen megholt s annak helyét, egy új, ismeretlen lélek szállotta meg, mely sötét és hideg, mint az éj és nyugodt, mint a sír.”

Volt-e oka a költőnek megsértődni a Kölcsey-kritika miatt? Mai álláspontunk szerint volt. A bírálat aránytalanságai, tévedései, a szűkkörűség vádja, a poétái pálya befejezettségének rideg és egyáltalán nem indokolható jóslata, a ma remekműveknek tartott költői leveleknek korcs műfajként való megítélése, Berzsenyi rímes verseinek Tinódi együgyű rímeléséhez és utcai énekekhez való hasonlítása: minden mélyen megsebezte a költőt. Ehhez járultak az elmaradott feudális művelődési viszonyok, amelyek között az ellenkritika nem bontakozhatott ki.

A költő halálának előzményei és körülményei

1817 és 1820 között a költő, orvosai tanácsára, lemond minden komolyabb szellemi tevékenységről. Még 1820-ban is beszél a fülében hangzó „halál-harang”-ról, tehát súlyos vérkeringési zavarai is lehettek. Főleg a budai és balatonfüredi fürdőzésekkel gyógyíttatja magát. (1817 után más orvosi kezelésről nem tudunk.) Betegségéről csak néha-néha emlékszik meg akkor barátjának, Döbrentei Gábornak írt leveleiben. Élete utolsó 16 évét a Kölcseynek írt újabb Antirecensióval és esztétikai elméletek kidolgozásával tölti, amelyeknek értékét csak újabban méltatják.

Költői sérelme és testi betegsége összefüggéséről megrendítő vallomás “A füredi kúthoz” írt versében:

..”Japet fiának sassa dulá vesém
S a mennyből kihozott szikra emésztve ölt …”

Itt tehát Prometheus sorsával (az igazságtalanul szenvedő alkotó-költő végzetével) hozza kapcsolatba betegségét és tragédiáját.

1835 decemberében már baljóslatúan szólt állapotáról Döbrenteinek írt utolsó levelében:

“Míg pénzemben tart, Budán fogok fürdeni, mert az idén nagyon megrezzentett hypochondriám vagy valami májfájásom, s nem merem többé a fördést elmulasztani. De egyébiránt is ottan tudok legnyugodtabban dolgozni s reménylem, ott el is tudom munkámat az új kiadásra készíteni.”

Sajnos, ez a reménye már nem teljesült.

1836. február 24-én, nyolcnapi szenvedés után váratlanul meghalt. 60 esztendős volt.

1936-ban még alkalmunk volt látni az utolsó napokban kelt orvosi recepteket. sajnos, ezek a költő könyvtárával és egyéb irataival együtt 1944–1945-ben megsemmisültek. Így csak magát a folyamatot tudjuk lényegében rekonstruálni:

A költő 1836. február 16-án lett rosszul. Az e napon készült »recept« (helyesebben rendelés) az ő írása. Étvágytalanságban szenvedett, lázas volt; mályvalevélből és Sambucca-virágból készült orvosságot küldött neki – kérésére – Fiedler, marcali gyógyszerész. Február 17-én Hoffmann-cseppeket kapott s különböző pilulákat gyomorfájás ellen. A beteg fájdalmai egyre növekedtek. Hűléssel járó oldalszúrások ellen csillapító bedörzsöléseket kap, majd ópiumot és Belladonnát. Február 19-én bukkan fel az első orvos neve: dr. Kozmá. (Teljes neve nem olvasható.) Ő köhögésenyhítő gyógyszereket rendel, úgy lászik, az elhatalmasodó tüdőgyulladás ellen. Ekkor újabb két orvos jelenik meg a beteg költő ágyánál: dr. Csorba József és dr. Grünhut. Február 20-án szíverősítő gyógyszerekre van szükség. Február 21-től 24-ig egymást érik a receptek, amelyek az egész szervezet súlyos megtámadtatásáról tanúskodnak. Az utolsó rendelvény »citissime« (a legsürgősebben) jelzéssel volt ellátva. Tüdőgyulladás, szívgyengeség, súlyos vérkeringési zavarok, szélhűdés ölték meg a költőt.

Halálos ágyán tanúsított magatartását fia, Berzsenyi Farkas a következőkben írja le:

”Néhai édes atyám már előbb álmatlanságban s gyomorgörcsökben sokat szenvedvén, lábain kezdődött és lépcsőnként a test fellebb részeire szétterjedt szélütés következtében húnyt el ápoló kezeink között 8 napi súlyos szenvedés után, a közelgő elmúlástól mit sem tartva, velünk és orvosaival az utolsó percig férfiúi szilárdsággal, nyugalmas lélekkel beszélgetvén” – Döbrentei Gábor közlése.

Egy jellemző apró feljegyzés maradt ránk ez utolsó napokból. Cseppet sem reszkető, sőt teljesen szilárd vonásokkal írja a költő 1836. február 22-én, tehát két nappal halála előtt utolsó „comissio”-ját (megrendelő céduláját) a marcali boltoshoz: „legjobb gyenge dohányt, öntött gyertyát, édes mandolát és rizskását” rendel oly nyugodt, kalligrafikus írással, amely legszebb levélíró napjaira emlékeztet…

Egyszerű falusi temetés jutott osztályrészéül a kor egyik legnagyobb költőjének. Falusi pap szokványos, „létániás” rigmusai búcsúztatták.

Kölcsey híres Emlékbeszéde csak később, egy akadémiai ülésen hangzott el egy másik előadó ajkáról.

Sírját 1944-ben feldúlták. Dr. Entz Géza egyetemi tanár 1945-ben csupán a költő állcsontját jelentette ki hitelesen megmaradottnak. Hamvait „szétszórták a szelek”, s sírjába tett ékszereit (aranyláncát, gyűrűjét) ellopták a tolvajok.

Életműve azonban érinthetetlenül, halhatatlanul maradt ránk.

Öszzeállitotta: LMO a lenti forrás alapján
– Orvostörténeti Közlemények 87–88 (1979) 243–248. p.